Boznánszky Anna & Kovács Gergő Káva

“Nem tudod? Akkor kérdezd meg!” – interjú Boznánszky Annával és Benkő Kovács Gergővel, a Káva juniorjaival

Boznánszky Anna, Benkő Kovács Gergő, a Káva társulatának “juniorjai”. Bár már egy éve csatlakoztak a Káva csapatába, de rögtön a tavaszi karantén, ebben az évadban pedig egy rövid aktív időszakot követően egy második leállás is megakadályozta, hogy résztvevőink jobban megismerjék őket. Ezt nem hagyhattuk annyiban!

A Káva követői nem nagyon ismerhetnek benneteket, mert még nem volt sok alkalmatok bemutatkozni: alighogy bekapcsolódtatok a társulat munkájába, máris a vírushelyzet okozta karanténba szorultunk, így a munka is leállt.
Meséljetek magatokról! Honnan jöttök – merre tartotok?

Anna: Én vidéki lány vagyok, Celldömölkön születtem, és ott is nőttem fel.  Sportoló voltam, de aztán abba kellett hagynom. Több sportágat kipróbáltam, mert sok minden kellett ahhoz, hogy lekössem az energiáimat. Egy komolyabb térdsérülés után fordultam felszabaduló időmben a színház felé. Tizenhárom éve vagyok a celldömölki Soltis Lajos Színház társulatának tagja, tehát már egészen kicsi korom óta, még gyerekstúdiósként kezdtem.  És ott sok mindent megtanultam, rengeteg dologban vettem részt, ami nagyon jó alapot ad. Ez egy vidéki színház, mindent nekünk kell csinálni, díszletet építeni, jelmezeket készíteni. Illetve nem csak felnőtt, hanem gyerek előadások is vannak, amiket szintén nagyon szeretek. A színház például támogatta, hogy elmenjek a 120 órás drámapedagógiai képzésre.

Boznánszky Anna (fotó: Csoszó Gabriella)

Gergő: Minden ott kezdődött, hogy én a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumba jártam, ahol Bori Viktor és Gyombolai Gábor is tanított, sőt rendeztek nekünk előadásokat. Amikor harmadikban csináltuk a Gyombi rendezte Liliomot, akkor lett végleges bennem a döntés, hogy színházzal szeretnék később is foglalkozni. Egyébként én is sportoltam, tizenkét évet kézilabdáztam, és hatot kung-fuztam, úgyhogy benne volt a pakliban a TF és hogy edző leszek, de aztán elütöttek, eltört a lábam, szóval hamar eldőlt, hogy nem ez lesz a vége.
Visszatérve a Liliomra, az volt az a szerep, ami után kedvem támadt bármit eljátszani. Így maradtam a Nemesben a színészképzésen, ott tanultam három évet – oda is becsatlakozott tanárként Gyombolai Gábor. A színészképzés után a Gózon Gyula Kamaraszínházhoz kerültem először, és ezzel párhuzamosan a székesfehérvári Vörösmarty Színházba. Nagyon izgalmas volt például, hogy a fehérvári színház mennyire hatalmas, és a színpadon külön meg kell tanulni létezni. Meg persze a közös munka! Rengeteget tanultam a kollégáktól. Gyevi-Bíró Eszterrel való találkozásom szakmailag sok helyre elvitt. Sokat utaztunk például az Atya-Fiú előadással, ami számomra nagy mérföldkő volt. 

Hogy került képbe a Káva?

Anna: A Kávával úgy kerültem kapcsolatba, hogy egy pályázaton keresztül meghívtunk két színész-drámatanárt, először Milák Melindát, aztán Gyombolai Gábort, hogy készítsenek háromlépcsős programot egy előadáshoz. Aztán később Bori Viktort is. Én itt találkoztam először velük. Meg láttam a Peer Gyntöt a Biennálén. 

Gergő: Amikor elsősök voltunk a Nemes színészképzésén, akkor Bori Viktor és Gyombolai Gábor ugyanúgy felkerestek, hogy van egy Kávás előadás, az Egymillió, amibe kellene három fiatal, és az osztályból nekünk az volt az első külsős munkánk. Azzal is utaztunk egy csomót és talán egy évig, vagy közel egy évig játszottuk. Az volt az első komolyabb találkozásom a Kávával. Majd több év szünet után felhívott Takács Gábor.

Mi a kapcsolatotok a részvételiséggel, az interakcióval? Színészként ez nem is feltétlenül alapvető, hogy a jelenetből kilépve beszélgetsz a nézővel. Könnyű volt nektek átlépni ezt a határt? 

Anna: Úgy fogalmaznék, hogy az nem jön evidensen, hogy az interakcióban mi történik, de a gyerekekkel való létezés, akár tinédzserekhez, akár általános iskolásokhoz való kapcsolódás nem jelent problémát. Hogy utána az interakcióban mi történik, az már nekem például nem könnyű. A Soltis alapvetően csinál olyan előadásokat, amiben van interakció, de régebben ezek sokszor “álinterakciók” voltak. Ezen akartunk változtatni, amikor többen elvégeztük a 120 órás drámapedagógiai képzést, ami azóta egyfajta hagyománnyá vált nálunk. Mi visszaforgattuk ezt a tudást a színházba: ma már van háromlépcsős foglalkozás és a gyerekstúdió is sokat változott, ahol mi vagyunk – azaz én már csak voltam – a csoportvezetők.
Az első színházi nevelési előadásom a Trainingspot Társulat Sérülés c. produkciója – ahova Buzási Fanni hívott beugrani – nagyon meghatározó volt, mert az egész folyamatban részt vehettem, inspiráló volt abban a közegben dolgozni.

Benkő Kovács Gergő (fotó: Csoszó Gabriella)

Gergő: Igen, hát ez egy speciális műfaja a színészetnek. Én elsősorban klasszikus színészetet tanultam, de ez már akkor sem állt tőlem távol valószínűleg, mert szerepeltem olyan előadásokban, amikben voltak nyitások. Most leginkább úgy látom, az első kérdéseket feltenni nehéz, az egész helyzetnek az atmoszféráját megteremteni komplikált, de az első két-három kérdés után már könnyű menni a történésekkel, sőt sokszor szívesen leülnék másfél órát beszélgetni valakivel, amikor nagyon érdekel egy hozzászólása. Erre persze nincs idő, és ez az a feladat, aminek gyakorlatban még a nehézségeit érzem. 

Anna: Igen, az időkeret betartása az, amit még nekem is szokni kell. Illetve még átszokóban vagyok arra, hogy kora délután, vagy reggel vannak az előadások. Eddig az volt az általános, hogy este játszottam és addigra kellett felpörögni. Reggelente csak lightos próba volt vagy csak pakolni mentünk be. Kőkemény folyamat nekem, hogy reggel tíztől délután kettőig kell a toppon lenni, akkor kell agyalni azon, hogyan lehetne jó az előadás, mit kell még beletenni, vagy hogy legyen egy nyitás. Az erre való átállás még nehéz, mert alapvetően esti ember vagyok.

Gergő: A délelőtti játékok nekem is nehezek. Sok kollégám kérdezte, hogy

“Akkor te most délelőtt játszol olyat, amiben meg kell halni?”

és mondanom kellett, hogy ha még olyat nem is, de olyat már játszom a Fényeskedjék nekiben, ahol az általam alakított szereplő apjának halotti torára érkezünk. Sok munkatársam nagyon rácsodálkozott erre, mert szerintük kell valami a napodba, ami nehéz, amibe belehalsz egy picit ahhoz, hogy beleéld magad egy ilyen tragikus helyzetbe. Akár annyi hogy pl. nem volt paradicsom a boltban. Ez reggel tízig általában nem történik meg, szóval ez egy komoly feladat.

Ha már szóba jött a Fényeskedjék neki… Milyen élmény volt az első Kávás bemutatótok? Kettőt sikerült még élőben, iskolákban megcsinálni.

Gergő: A bemutatón a nyitásánál az éreztem, hogy “Úristen! Lehet, hogy mindennek vége!”. Aztán elhangzott pár kérdés, és utána már annyira jól működött a dolog, hogy nagyon jó élményként maradt meg bennem az előadás, nemcsak a nyitások. És persze nagyon izgalmas volt az új Kávás kollégákkal együtt játszani. Külön élmény.

Anna: Mi a Labirintusnál még mindig benne vagyunk munkafolyamatban. A szó szoros értelmében még nincs kész az előadás. Sajnos a legújabb változatot élőben még nem tudtuk kipróbálni, hanem annak a fél-online verzióján dolgozunk: a diákok egy térben vannak, mi is együtt vagyunk a színházteremben és online vagyunk velük kapcsolatban. Nehéz erről beszélni, mert az első variációt mindössze háromszor játszottuk. Nagyon izgalmas, hogy nem úgy van, mint egy szimpla előadásnál, hogy elkészült, lezártuk, ennyi, és vagy szerette a néző vagy nem. Attól, hogy ötödik-hatodikosokkal dolgozunk, érezhető és tapintható az a pont, amikor már nem figyelnek vagy már nem érdekli őket a történet, és az nagyon inspiráló, hogy ezen folyamatosan dolgozunk és nem hagyjuk annyiban.

A közös munka legnagyobb pozitívuma számomra a biztonság, hogy úgy érzem teljes biztonságban vagyok.

Volt például olyan, hogy leblokkoltam, tudtam a kérdést, amit fel kéne tennem, és teljesen más jött ki a számon, de a többiek annyira figyeltek rám, hogy ezen nagyon hamar sikerült átlendültünk. Segítettek visszaterelni a gondolataimat és a jelenetet az eredeti mederbe és ez hatalmas biztonságot ad.

Anna és Gergő a Káva nagyköveteiként

Ehhez kell egyfajta improvizatív készség is.

Anna: Igen, mert a TiE-hoz másfajta gondolkodás kell, mint egy hagyományos előadáshoz. Az utóbbiban van egy ív, amit végigviszel, aminek látod a végét, amikor egy TiE-ban nyitsz a résztvevők felé, akkor fejben is szükség van egy váltásra. Ehhez a váltáshoz több mindenre van szükség: arra, hogy jól imprózz, hogy ott legyél fejben, hogy figyelj a többiekre, hogy legyen időérzéked. Ez számomra néha még nehéz és pont emiatt szuper, hogy van ez a biztonságos közeg, ahol azt érzem, hogy nem lehet nagy baj. 

Hogyan éltétek meg ezt az évet? Csatlakoztatok a társulathoz; de még azelőtt, hogy be tudtatok volna mutatkozni, jött a pandémia; most pedig, amikor végre sikerült élőben játszani, át kell állni az online színházra?

Gergő: Nekem már van egy ilyen anekdotám, amivel haknizni kéne, hogy amióta Annával Kávások lettünk, azóta majdhogynem leállt a munka: mi hospitáltunk egy kicsit, majd rögtön el is vonultunk karanténba. Nekem az online átállás főleg a drámaóráknál problémás, mert úgy érzem, azok amúgy is nehezebben mennek, mint az előadások. Ez abból adódhat, hogy eddig elsősorban színészként funkcionáltam. De Anna azt mondta valamikor, hogy sok év múlva egy extra skill lesz, hogy mi online is tudunk részvételi színházat csinálni. Most még nem érzem ezt a saját bőrömön.

Anna: Nem mondom, hogy ez egy természetes helyzet, de mindenképp érdekes.

A Kávában alapvetően úgy érzem, hogy nincs megoldhatatlan szituáció és közben még a szakmaiság is megmarad. Nem csináljuk meg ugyanazt online, mint élőben, mert kivitelezhetetlen, hanem megpróbálunk találni egy alternatív megoldást.

Ettől függetlenül volt egy periódus, ami kemény volt. Amikor jött az első hullám és elkaszálta a beszokásunkat, azt nehéz volt megélni. Pár hetet hospitáltunk és a teljes társulattal mindössze egy alkalmunk, egy karácsonyi vacsora volt a találkozásra. Utána legközelebb nyáron, a társulati évadzárón volt alkalom mindenkivel beszélgetni.
Ez az egész késleltette a “beszokásunkat”, nálam nemrég jött el az a pont, hogy teljesen otthon érzem magam. Én általában az elején megfigyelőként vagyok jelen egy társaságban, és idő kell, hogy felszabaduljak és résztvevővé válhassak. Mióta eljött ez a pont, már sokkal könnyebb ide bejönni reggel, már nem izgulok semmin. Már ezen az interjún se izgultam. 

Gergő: Ez tök érdekes, mert én még néha szoktam izgulni, de olyanokon, hogy mennyit fogok késni, vagy hogy most a kertrendezésről hamarabb el kell menjek. Nekem még ilyenek vannak. De az mindig megnyugtató, hogyha valamit nem értek pl. egy e-mailből, másnap kiderül, hogy nem vagyok egyedül. Ha pedig mégis mindenki értette, akkor elmagyarázzák és fogják a kezem. 

Anna: Igen, mert maga a részvételi színházi forma kiad egy szabályrendszert, és ez szerintem a Kávának az egész működésére nagyon jellemző. 

“Nem tudod? Akkor kérdezd meg!”

És ez jól működik. Mindenkivel. Én például hülye vagyok a pénzügyi dolgokhoz, meg az ügyintézéshez, és evidens dolgokat kérdezek meg Petrától. Mégis teljesen természetes az, hogy én ezt megkérdezhetem. Nincs semmi minősítés abban, ahogy válaszol, és ez szerintem fontos.

Mik az eddigi legfontosabb élményeitek a Kávás életetekből?

Anna: Nekem a karácsonyi vacsora és az évadzáró ebéd, mert azokon végre ott volt mindenki. Az évadzárón történt meg, hogy végre mindenkivel volt lehetőségem beszélgetni. Arra a pár órára olyan volt, mintha nem lenne Covid. Az első karácsonyomra pedig emlékszem, hogy úgy mentem el, hogyha ezt most végigcsinálom, akkor bármit. Persze túlizgultam, baromi jól sikerült, és az utolsók között jöttem el. 

Gergő: Nekem is a két kajálás abszolút, és a tábor, a Fényeskdjék neki, és a Titkos ajtó. Ami mindenképp bekerül a legfontosabbak közé az az, amikor először láttam, hogy Meli és Jani online Játszótér drámaórát tartanak.

Fantasztikus élmény volt, ahogy az egyik helyiségből szaladgálnak a másikba és hallom, hogy valamelyik szobában egy osztálynyi gyerekhang beszél. Nem értettem, hogy hány gyerek fér itt el. Aztán persze rájöttem, hogy csak online vannak jelen, Zoom-on, de ez is mindenképp bekerül a highlightba.

Anna: Én még a Peer Gyntöt mondanám. Nagyon meghatározó előadás volt számomra, még egy beadandót is írtam róla korábban az egyetemre. Milák Melit már ismertem akkor és ő segített nekem a szövegkönyvvel. Akkor még Tóth Orsi játszotta Solvejget és emlékszem, azt gondoltam, hogy én még nem láttam ilyen jó Solvejget. Jó értelemben volt UFÓ, megfoghatatlan és mégis érthető volt, hogy miért varázsol el valakit. Persze akkor még fogalmam sem volt, hogy egyszer én fogok beállni a helyére, hogy nekem kell ennek a Solvejgnek lennem.
Idén három napig játszottuk egymás után a darabot, az elején még Bori Viktorral együtt vezettem csoportot, de a második nap odajött hozzám és azt mondta: “holnap akkor csináld egyedül”. Egyszerre fogott el öröm és rémület, de aztán nagyon jó élmény volt harmadik nap megcsinálni a kiscsoportot.
Meg van még egy vicces élményem: Amikor hospitáltunk és az ovisoknak szóló Boszorkányüldözés előadást kellett megnéznünk. Mi pedig nem gondoltuk, hogy Budapesten több ugyanolyan nevű óvoda van. Elmentünk a város egyik felébe, és ott derült ki, hogy ez nem az a Napsugár Óvoda, amit mi keresünk. Onnan akkor lóhalálában áttaxiztunk a város másik felébe, majd bemásztunk a Mókus csoportba, amikor már ment az előadás.

Gergő: Az a szép, hogy az előadás szövegét idézed: Napsugár óvoda és Mókus csoport.

Anna: Mert megtanultam!

 

Az interjút 2020 decemberében készítette Sólyom-Nagy Fanni és Szilasi Flóra.

OSZD MEG EZT A BEJEGYZÉST!

Share on facebook
Share on print
Share on email