zongora

Hangnemben üvölteni

2019. március 17. és 24. között az ATIPIA (= Applied Theatre in Practising Integrated Approaches) projekt Erasmus+ programjának keretein belül, a Káva Kulturális Műhely képviseletében vettem részt a malerargues-i Roy Hart Theatre workshopján.

Néhány szó a színház történetéről: a kezdetek az I. világháború Németországába vezetnek vissza, ahol Alfred Wolfsohn énektanár harcolt, aki a háború során ért traumája (nem tett semmit egy segélykiáltást hallva) miatt kezdett el az emberi hanggal mint önkifejezési eszközzel foglalkozni.

Wolfsohn olyan „multifunkcionális” hangokban gondolkodott, amelyek amellett, hogy a zongora legmélyebb hangjától a legmagasabbig skálát alkotnak, egyszerre tudnak különböző minőségekben is megszólalni. Úgy tartotta, hogy az emberi hang a láthatatlan és a látható határán helyezkedik el, és meg tudja nyitni a lélek kapuját.

 Halála után tanítványa, a dél-afrikai származású Roy Hart – aki a londoni Royal Academy of Dramatic Art hallgatója volt – vitte tovább a módszereit, és az ő személye körül alakult ki az a csoport, ami később a Roy Hart Theatre elnevezést kapta. A Franciaországgal jó kapcsolatot ápoló, különböző francia színházi fesztiválokon fellépő társulat az 1974-ben költözött a dél-franciaországi Malerargues-ba, ahol felépítette és kialakította a központját.  1975-ben sajnos Roy Hart egy autóbalesetben életét vesztette (Dorothy Harttal és Vivienne Younggal együtt), a színház azonban folytatta munkáját, és szépen lassan tanításaik és fellépéseik elterjedtek szerte a világban. A márciusi workshop vezetői Carol Mendelssohn, Saule Ryan és Ian Magilton voltak, a legidősebb generáció tagjai, akik közül Saule és Ian szinte a kezdetektől a Roy Hart Színház alkotói.

Hangnemben üvölteni.

Ez a mondat sok mindent összefoglal, ami a workshopon történt. Akkor jutott az eszembe, amikor a fiatal, olasz Davide, aki néhány hónapja dolgozik a Roy Hart Színházzal, konkrétan egy bizonyos “broken sound”-ot (vagyis karcos, üvöltésszerű, erőltetett hangot) énekelt egyre magasabban és magasabban Carol instrukcióit követve, de követve a dúr skálát, kottázható zenei hangokként. A tréningnek ez a kiemelt pillanata olyan dolgot erősített meg bennem, ami tulajdonképpen az egész hétre is vonatkozhat: az emberi hang sokkal többet jelent, mint amit először gondolnánk róla – az önkifejezésnek, az érzelmek megélésének és kiadásának, a kommunikációnak és az önismeretnek is eszköze lehet. És mindennek ellenére, ahogy Carol is rávilágított: zene marad. De mégis, hogyan kell ezt az elméletet egy workshop keretein belül elképzelni?

Az említett kiemelt pillanat a Roy Hart Színház metódusának egy alapvető formája során történt: egy énekórán. Egy olyan énekórán, ahol a tanár és mi, a tanítványai egy zongora körül helyezkedtünk el; ahol fel kellett fedeznünk és követnünk kellett a hangunkat; valamint fel kellett ébresztenünk a különböző energiáinkat. Két csoportra váltunk szét, és mindkettő kétnaponta tanárt váltott, hogy mindenki mindenkivel dolgozhasson. Összesen tehát hat énekórán vettünk részt Carol, Saule és Ian vezetésével. Ezeken az alkalmakon a mérhetetlen játékosság mellett (pl. adjuk át valakinek a hangunkat és a hozzá tartozó mozgást) főként az egyéni munkán volt a hangsúly, de az „éneklést” mindegyik tanár máshogy közelítette meg. A saját határaink feszegetése abszolút jellemző volt, és mindig felmerült a kérdés, hogy ki lehet-e még hozni az adott hangot az adott emberből – általában sikerrel jártak a tanáraink. Technikai, anatómiai szempontok kevésbé merültek fel, a hangsúly inkább a lélekjelenléten, a koncentráción, az akaraterőn és a hiten volt. A „legéneklésszerűbb” gyakorlatok Ian óráin voltak: itt duetteket kellett énekelni, de korántsem előre megírt módon, mert a „szabályok” a következőek voltak: ne legyen ötleted, merj unalmas lenni, és te legyél benne a dallamodban. Egy rövid szóló után a partnered csatlakozott hozzád, számára a belépési pont és a kapcsolódás volt nehéz. A duetteken kívül Ian órájához kötődik az egyik legnagyobb élményem: a szólóéneklés zongorakísérlettel. A zongora hangjainak inspirációjára a gyakorlat során bármit lehetett énekelni. Belőlem éppenséggel szoprán hangok jöttek ki. Egy másik világban voltam. Carol óráin játékos párbeszédeket alkottunk olyan egyszerű szavakkal és szókapcsolatokkal, mint az „aha” vagy a „mamma mia”, illetve a skálázás is meghatározó volt… olyan skálázás, ami konkrétan a fülsértő sikításig ment el. Saule óráin pedig a sötét és a világos hangok közötti alapvető különbségeket térképeztük fel (a következő szövegeket skáláztuk: „soft and light”/ „oh dark soul”) a hang különböző színeit pedig hangszerekhez hasonlítottuk, és úgy énekeltük (violin-viola-chello).

A „singing lesson-ök” előtt reggel mindig egy-egy „warm up session-nel” kezdtünk, amiket Carol vagy Saule tartott. Itt főleg a testet átmozgató feladatokat csináltunk, de a hangkiadás természetesen itt is fontos volt: akár egy erre épülő légzőgyakorlat, akár más gyakorlatok alatt. Az íratlan „szabály” ugyanis az volt, hogy bármikor, amikor úgy érezted, vagy jól esett, akkor kiadhattál magadból hangokat. Ez persze eleinte kissé bizarrnak, szokatlannak tűnt, de hamar meg lehetett szokni azt, hogy a testi átmozgatás velejárója, sőt, segítője, ha hangkiadás is társul hozzá. A másfél órás bemelegítő etapok végén általában páros vagy csoportos gyakorlatok is voltak – ezeknek alapja legtöbbször a térkitöltő séta volt. Itt nagyobb szerepet kapott már a hangok és a mozgások szinkronja, ami nem az énekórákat, hanem sokkal inkább a délutáni órákat előlegezte meg.

A délutáni workshopok erősen színésztréning-jellegűek voltak, kivéve talán Ian alkalmait, melyek a saját énekóráira hasonlítottak jobban – ugyanúgy duettekben énekeltünk. Ahogy a workshop egyik legjobb, úgy az egyik legkellemetlenebb emléke is Ian órájához kötődik: a korábban hallott szoprán hangot akarta „kihozni belőlem” a többiek segítségével, úgy, hogy nekem nem árulta el szándékát. Ez nem jött össze, mást énekeltem. Ian leállított, és kicsit bosszús volt, de azt mondta, énekeljek akkor bármi mást. De mielőtt elkezdtem volna, azt mondta, hogy ne készüljek ennyire rá, ne gondolkodjak. Mégis rákészültem – erre megint figyelmeztetett. És akkor eljött az a pont, hogy azt mondtam: oké, nem éneklek. Ian nem számított erre a válaszra. Amit mondott, az agyamba égett, persze legalább utólag viccesen hangzik:

„Well, that’s a strong statement. Not singing in a singing lesson”.

Saule és Carol délutáni alkalmain egy Shakespeare: III. Richárd monológgal foglalkoztunk sokat, melyet előzetesen meg kellett tanulni. Elképesztő, hogy a néhány mondatos szöveggel mennyi játékot lehetett csinálni! Carolnál például egy-egy mondatnak kerestünk színt és ehhez kapcsolódó mozgáskultúrát, majd párokba rendeződve egyikünk mozgott, a másikunk pedig őt leutánozva (tükörjáték) mondta a monológot. Saule-lal Richárd álmát „játszottuk el” – testközeli élmény volt, sokat kellett kontaktálni egymással. Egy kifejezetten testközeli, egymásra hangolódós játékot játszottunk a szombati, záró workshopon is. Behunyt szemmel, hanyattfekvésből indulva, hangokat kellett kiadni, majd elkezdeni mozogni. A testek és a hangok találkoztak egymással, egy kavalkád jött létre – ez az élmény körülbelül 15 percig tartott. Búcsúzásként pedig mindenkinek volt egy maximum három perces szólóéneklése.

Mindezt nagyon sűrítve mondtam el, hiszen mennyi minden történt még! Néztünk régi Roy Hart-előadásfelvételeket, megvitattuk a „The Human Voice” című esszét, tartalmas közös főzéseink és vacsoráink voltak a Shoshin Színház tagjaival, szerdán pedig egy emlékezetes kirándulásunk Saule vezetésével… és persze az elmaradhatatlan záróbuli, amikor Ian kérésére sokan dalra fakadtunk, és körülbelül húszan „nyomorogtunk” a konyhában – de hát sok jó ember, ugye, kis helyen is… Erre az estére egyébként mindenki vállalt valamit a főzésből – mi Marcival tojáslevest csináltunk, ami sajnos kissé ízetlen lett, ennek ellenére azért sokaknak ízlett. Ha gasztroverseny lett volna, azt viszont biztosan Dave (a projekt sajtósa és fotósa) patatas bravasa nyeri meg.

Fotók: Dave Turner

Az utolsó nap megpróbáltam magamnak megfogalmazni, hogy mit jelentett számomra legjobban ez az egy hét, és arra jutottam, hogy egy utazás volt önmagam mélyére, illetve sokat gyakorolhattam a komfortzónámból való kilépést és a határaim feszegetését. Jó kérdés, hogy kell-e egyáltalán, hogy egy tréning ennél többet nyújtson? Nem hiszem… és mégis, ez a hét ennél még többet nyújtott, mert egy szuper kis közösség jött össze. A közös éneklések, mozgások, ebédelések alatt a résztvevők is összekovácsolódtak. Egy intellektuális, érzékeny és nagyon nyitott csapatot ismerhettem meg, akik a világ minden tájáról érkeztek. Így kimondhatom: emberileg és szakmailag is sokat fejlődhettem.

Haragonics Zalán

 

Az ATIPIA projekt tamogatója az Európai Unió Erasmus+ programja

 

A projekt oldala elérhető a gombra kattintva:

> > >

OSZD MEG EZT A BEJEGYZÉST!