Kiabálás a pusztába(n)

Ha én itt kiabálok, azt senki sem hallja meg, ez egy ilyen hely. Szó szerint és átvitt értelemben is. Jelenleg a birkák vannak hozzám a legközelebb, ők hallják csak, ha kiáltok.
Ez egy sziget átka, többek közt. Vannak azért előnyök is. Mizantrópoknak különösen ajánlott ez a hely. Bár én nem vagyok mizantróp. Csak elegem lett a nagyvárosokból, az úgynevezett Közép-Kelet Európából, annak is egy kicsiny szegletéből. De erről majd máskor…Úgyhogy ideköltöztem, a Svarthöfdi götu 31-be, Balviknak városába. Gondolom, nem tudjátok, hogy svarthöfdi fekete tejet jelent, de ami ennél fontosabb, hogy Darth Vadert így hívják izlandiul!
Szóval Solnaskyr szigetéről beszélek, ahol a Beaufort-skálán 9-es erősségű, azaz 70–80 km/óra erősségű szelek évente átlag 117,4 napon fújnak. Itt lakom. Északon. Úgy értem, valóban északon, ennél északibb még ugyan lehetne, de mondjuk a budapesti Városliget mellől nézve már nem nagyon.
Kíváncsi vagyok, hogy ha én kiáltok, azt ki hallja meg. És ha hallja, reagál-e. Kiabálni itt, a hálón fogok, ebben a blogban. Csupa olyan dologról, amire mostanában jöttem rá…itt, a szigetemen.

via GIPHY

Először is az erőszakról kiabálok nektek. De nem úgy, ahogy elsőre gondoljátok. Nem a nagyvárosok éjszakai biztonságáról beszélek, az itt különben sem ver nagy hullámokat, hanem az iskolákról.
Alaptételként el kell fogadnotok, hogy én ezt a világot nem látom biztonságosnak. Már úgy értem, nekem eljutni az Elf utcába persze relatíve biztonságos. És számíthatok arra, hogy holnap is gond nélkül elérek majd a pékségbe és megvehetem Bryndis néni boldog házasság sütijét (komolyan, van itt ilyen), amit rebarbara lekvárral készített. De ha elevezek a szigettől 1000 km-re (hehe) vagy egy drón szemével kezdem látni magunkat, akkor már nem érzem ezt a nyugalmat. Valahogy az az érzésem, mintha elvesztettük volna a hitünket abban, hogy összetett problémákat is meg tudunk oldani. Egyre többször van szükségünk bírókra…egyszerű döntésekre…vagyis egy lehetséges forgatókönyv a jövőre nézve, hogy a szélsőségek (reakciók, megoldások, emberek, csoportok) erősödnek…ezzel együtt a nacionalizmus erősödése is várható...és ez bizony tetten érhető az iskoláinkban…kocogtatja a jégfalat az extremizmus, nemdebár, nálatok is?
A fentiekkel szoros összefüggésben merül fel az a kérdés, hogy a politika mennyire kapjon / kaphasson terepet az iskoláinkban? Vannak, akik szerint az iskola tiltott terep a politika számára! Elárulom nektek, hogy én nem osztom ezt a nézetet. Sőt! Amellett kiabálok, hogy több, jóval több, sokkal több politikai téma kerüljön terítékre! Hogy várhatnánk el, hogy a gyerekeink kiálljanak magukért, anélkül, hogy betessékelnénk a közügyeket az iskolákba? Ha nem biztosítunk fórumot a legszélesebb értelemben vett politikai kérdések közös megvitatásának, egyeztetésének, akkor hol és hogyan fogják a gyerekeink megtanulni a másik embert, aki esetleg radikálisan másként gondolkodik, mint ők maguk?
Vannak, akik biztonságos helyként gondolnak az iskolára, hogy a gyerekekre zárt tanteremajtók majd megvédik őket a külvilág minden mocskától és tisztán a tudományoknak, a tanulásnak szentelhetik az idejüket. Így lenne? És ha igen, akkor valóban erre van szükségünk? Vagy inkább tépjük fel az ajtókat, rúgjuk ki a falakat, menjünk ki a térre és nézzünk bele annak a valóságnak a szemébe, ami körbevesz mindannyiunkat?
Áhhh, bocs, én sem vagyok mindig ilyen...ma valahogy...furcsán fúj a szél, nem a megszokott irányból, hanem a tenger felé...fura. És azt is észrevettem, hogy a birkák...

Ezt itt találtam meg: https://goo.gl/NZx9ZH
Amúgy meg nyáron festették az utcánk végébe

Szóval, te hogy látod: az iskola legyen az a hely, ahol tanulhatsz, vagy ahol találkozhatsz a világgal?

E-mail címedet csak az adminok látják.

Kiabálás a pusztába(n)” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Ha a tanár legfontosabb szerepe a gyerekek segítése az életben való eligazodásban, akkor a közéletben, a politikában való eligazodásukat is segítenünk kell. Én ezt a közös, hasznos tevékenységnél kezdeném: felelősségvállalás a környezetemért, az ott élő emberekért. Még az előző rendszerben is tisztogattuk a környékünket, segítettünk a magányos időseken (persze akkor kampányszerűen, kipipálandó feladatként). Volt szervezete az osztálynak, iskolának (mindegy, hogy hívták), amelyben közös dolgainkat beszéltük meg és intéztük. Történelem, irodalom és más órákon beszéltünk múltról, nemzetről, vallásról, hősiességről, lázadásról, zsarnokságról, szabadságról, s ezekből lassanként összeállt egy világkép. 16 év táján mindenképpen elkezdenék beszélgetni a politikai, ideológiai alapfogalmakról: demokrácia, diktatúra, bal- és jobboldaliság, konzervativizmus, liberalizmus, szocializmus, kapitalizmus – lehetőleg mindezeket gyakorlati úton megközelítve, úgy, hogy a tudományos elnevezés csak a beszélgetés végén kapcsolódna a tárgyalt területhez (tehát nem azzal kezdve, hogy “a liberalizmus az, amikor…”). Azt is elmesélném – inkább már a 18 éveseknek -, hogy a rendszerváltás hogyan is zajlott, milyen pártok alakultak, és ezeknek mi volt a felfogásuk (lehetne példákat hozni a német, angol, amerikai, stb. pártrendszerből is). A segítésbe ugyanakkor semmiképpen nem tartozhat bele a legcsekélyebb aktuális állásfoglalás sem bármelyik párttal kapcsolatban. A feladat igen komoly és nehéz (“Akkor Béla bácsi miért mondta azt, hogy….? Akkor ő hazudott? Egyáltalán miért ilyen mérges?”), de megéri. Ahogy a fb kommentelőit elnézem, a felnőttekre is ráférne valami hasonló…

  2. Engem az érdekelne legelsősorban, hogy a tanterv (és a tankönyvek) meghatározása hogyan kerül az állam kezébe. Az állam miért nem csupán az eredményt várja el, és bízza rá az iskolákra, hogy azt hogyan érik el? Röviden: miért alapvetés, hogy a politika értékrendet, tanagyagot, tantervet és tanári időbeosztást készít – erőszakol – az intézmény működésébe? Fél, hogy ha nem ad szellemi ultimátumot az oktatás minden szereplőjének, akkor nem lesz eredmény? Vagy, ha attól fél, hogy átfogó, kreatívan gondolkodó emberek nőnének ki a tanulóéveikből és ezzel rendszerkritikus “elemek” lepnék el a választópolgárok felhígult tömegét, akkor talán eleve máshogyan kellene feltenni neki a kérdést. Például: mit akarnak elérni azzal, hogy megmondják, mit, mennyit és hogyan kell gondolni? Sőt: képesek-e felnőtt emberekként tekinteni a pedagógusokra, igazgatókra stb. vagy csak mihasznák gyülekezeteként tartják őket számon, akiknek teljesíteniük kell számszerűsített elvárásokat? És még: képesek-e a diákokat és hallgatókat komolyan venni annyira, hogy kinézzék belőlük: ha több szellemi szabadságuk lenne a “tanagyagfelvétel” (mert ez jelenleg nem tanulás) során, akkor önmaguktól kiművelnék magukat annyira, amennyire a munkaerőpiac és a kultúrális szféra igényli ezt? Végül: azért kell vajon elviselnünk a pedagógián való erőszaktevést, mert örülnünk kell, hogy “ingyenes”? Ez jár, ez alap? Hogy van mindez, milyen értékrend diktálja az alapvetéseket és veti el magjait ilyen mélyen, hogy a szakmaiság kiszorul a pusztába, az ún. nemzetgazdasági érvek meg einstandolnak mindent, még mielőtt megvitathatnánk jogosultságukat?

    Másfelől, ha fentről megmondanak mindent, vagyis a politika behatol és érvényre jutattaja aktuális önmagát, akkor idelent miért ne reagálhatnánk úgy, hogy rendben, akkor mi most “visszapolitizálunk”, és szépen megkritizáljuk mindenféle szinten a behatolást és tovább is adjuk a diákoknak ezt a hozzáállást, hogy lássák, miben érnek, kik által, hogyan és miért így?

    Kár, hogy akárhányszor próbálok egy ilyen alapon indított párbeszédet elképzelni magamban, a mai politikusokkal, mindig kitérő válaszok, meg nem értett kérdések, ferdítések, hárítások ömlenek képzeletbeli válaszként, na és persze a gyorsan kigondolt visszaélési lehetőségekre mint abszolút ellenérvekre történő támaszkodás. “Megtiltjuk a játszótér használatát 12 év fölött és 16 óra után, mert rongálják…” Sőt még dorgálás, kemény kioktatás is – hiszen eddig sem tűnt úgy, hogy felnőtteknek vagy bármilyen más módon egyenrangúnak tekintik az oktatás szereplőit.

Szólj hozzá!

ELŐADÁS
DIÁK
GONDOLAT / MÁSODPERC

2018 © Káva Műhely Egyesület. Minden jog fenntartva

powered by DEVWING