borító_kontúrral_kisborító

Klímatehetetlenség // Interjú az Állampolgári Színház résztvevőivel

A Káva Állampolgári Színház névre hallgató közösségi színházi projektjének második csapata egy évvel ezelőtt, 2020 januárjában kezdett el dolgozni a klímatehetetlenség témájának mentén. Az eredeti tervek szerint egy színházi előadás bemutatója zárta volna a közös gondolkodást és alkotást, de a koronavírus-járvány közbeszólt. A vírus kétszer is megakasztotta a folyamatot. A klímatehetetlenségről és a hosszúra nyúlt próbaidőszakról beszélgettünk Somorjai Marcival, a projekt egyik vezetőjével, valamint Kutyina Olgával és Szeszák Pankával, az Állampolgári Színház idei két résztvevőjével. 

Flóra: El tudnátok mondani, hogy számotokra mit jelent az, hogy klímatehetetlenség?

Olga: Ezután az év után vagy úgy általában?

Flóra: Mit jelentett egy évvel ezelőtt és mit jelent most, ez után az év után?

Olga: A projektre vonatkoztatva ez egy nagyon jól eltalált hívószó volt. Azért is jöttem, mert úgy érzem, sokan nem tudják mit csináljanak, mit gondoljanak, kinek higgyenek a klímaválsággal kapcsolatos kérdések terén. Illetve ez nyilván az embereknek egy részére igaz, vannak „boldog tudatlanok”, akik egyáltalán nem foglalkoznak ezzel az egésszel, akikhez nem jut el az információ, mert egy olyan szubkultúrában, buborékban élnek, ahol nincs erről szó. És persze vannak, akik kizárják a problémát, mert úgy gondolják, annyira nem tudnak változást előidézni, hogy inkább a mának élnek. De szerintem az emberek nagy többsége tisztában van azzal, hogy mi történik és, valamennyire mindenki érzi ezt a tehetetlenséget. Az, hogy ki mit kezd vele, az meg egy másik kérdés. Én például többek között azt kezdtem vele, hogy eljöttem ide. Nagyon-nagyon jó és minden szempontból építő volt ez az egész folyamat, de magát a klímaválsághoz való viszonyomat nem változtatta meg. Korábban szorongtam tőle, de csak olyan értelemben, hogy cselekedni akartam, kerestem azokat a cselekvési formákat, amik a leghatékonyabbak ebben a helyzetben. Az valószínűleg csak egy időbeli egybeesés, hogy ezalatt az egy év alatt jutottunk családilag arra elhatározásra, hogy el akarjuk hagyni a várost és faluközösségben szeretnénk élni.

Panka: Amikor elkezdtem ide járni, akkor még nagyon szorongtam. Több zöld szervezetben meg mozgalomban tevékenykedtem. Akkoriban a tehetetlenség úgy jelent meg az életemben, hogy nagyon akartam cselekedni, de azt éreztem, hogy az egész világ ellenem van, és én egyedül vagyok. Azt éreztem, küzdenem kell a rengeteg rossz ellen, ami körbe vesz, de egyedül tehetetlen vagyok.  Ma már, a projekt folyamat végére – ami nem tudom, hogy mennyiben játszott közre – elhagytam majdnem minden zöld szokásom. A tehetetlenség, amit megéltem, egyfajta elfogadássá alakult át. Azt éreztem, hogy a korábbi szorongás például azzal kapcsolatban, hogy nekem nem szabad műanyagot vennem, és ha még nagyon kívánom azt a csokit, akkor se vehetem meg, az átalakult inkább egyfajta tudássá. Nyilván sokat foglalkoztam a témával, megnéztem azt, hogy egy zöld szervezeten keresztül hogyan lehet tevékenykedni, utánajártam annak, hogy milyen alternatívák vannak. Ezek szerves részei lettek a gondolkodásomnak, ami által jobban odafigyelek a környezetemre. Viszont nem tudom megengedni magamnak azt, hogy ne vegyek műanyagot, mert akkor nagyon éhes leszek. Rengetegszer volt olyan, hogy elmentem valahova és nem volt vegán, vagy műanyagmentes opció és emiatt nem ettem. Mára eljutottam oda, hogy megveszem a csokit, még akkor is, hogyha nincsen rá szükségem, mert most éppen az kell ahhoz, hogy jól legyek. Szóval bennem ez volt nagy váltás. Így számomra már a klímatehetetlenség sem annyira negatív szó. Inkább az a fogalom, ami leírja azt a helyzetet, hogy bár a világban valamilyen szinten tehetetlen vagyok, de elfogadtam, hogy azon kívül, hogy erről aktívan gondolkodom és tudatosítom magamban, hogy mi történik, annál többet szerintem nem tudok tenni.

Flóra: És milyen zöld szervezeteknél, mozgalmaknál voltál?

Panka: A Fridays for Future-ben szerveztem tüntetéseket, a Extinction Rebellion-ban és a Greenpeace-nél pedig önkénteskedtem.

Marci: Szerintetek a film – ami végül a tervezett színházi előadás helyett készülhetett – mit mond a klímatehetetlenségről? Mit állít, vagy állít-e bármit a klímatehetetlenségről? /A film az oldal alján megtekinthető. – szerk./

Olga: Azt, hogy ne várjunk, hanem cselekedjünk, de az is benne van, hogy nem szabad nagyon rágörcsölni. Volt, aki komornak érezte a filmet, az én első reakcióm az volt, hogy szép és igaz. Lehet, hogy bizonyos pontok groteszknek vagy ijesztőnek hatnak, de tudatában kell lenni annak, hogy mi folyik, és akkor legalább apró lépesekben, de haladjunk, akármerre, a törekvés a fontos. Sok út van. És, ugyebár, Isten is megsegít, ha magad is hajlandó vagy tenni a saját érdekedért.

Panka: Ez érdekes, nekem is ez volt az első gondolatom, hogy szép és igaz. A film abszolút formálta azt, hogy számomra mi a klímatehetetlenség definíciója. Szerintem nagyon sok oldalról jártuk körbe, és így tényleg izgalmasan megmutatkozik, hogy ez egy lehetetlen helyzet. Az is fontos, hogy nem próbáltunk megmondó szerepbe kerülni, hanem csak lefestettük azt, hogy nekünk ez mit jelent. Én egyébként az utolsó jelenetet elég sötétnek éreztem, de örülök annak, hogy nem próbáltuk rózsaszínre festeni.

Marci: Vagy zöldre festeni.

Flóra: És inkább az állampolgári színház része vonzott titeket a projektnek, vagy a klímatehetetlenség mint téma?

Olga: Engem mindkettő. Tehát az állampolgári színházban főleg a színház vonzott, mert kerestem azokat az eszközöket, amelyekkel meg lehet szólítani az embereket. A meglévő eszköztáramat szegényesnek éreztem.

A színház, az olyan, mintha megtanulnék egy új nyelvet. Vannak olyan helyzetek, amikor ez a nyelv jobban működik, mint bármilyen másik.

Szóval én tulajdonképpen nyelvet tanulni jöttem. A téma pedig a hab volt a tortán. Vagyis a csali, amire ráharaptam.

Panka: Én azt gondolom, hogy talán azért sem vagyok már zöld aktivista, mert nem találtam benne igazán a helyem. Hiányoltam belőle az alkotást meg a művészetet. Az állampolgári előtt gondolkoztam azon, hogy hova fogok felvételizni egyetemre, és az SzFE-re akartam járni drámainstruktor szakra. Megnéztem a Káva honlapját, és ott volt nagy betűkkel, hogy Állampolgári Színház – Klímatehetetlenség. Rögtön írtam Marcinak, hogy „Úristen, aktivista vagyok és nagyon szeretnék jönni. Tudom, lejárt a jelentkezési határidő, de légyszi légyszi!”. Örültem, hogy erről a témáról beszélhetek és foglalkozhatok vele, és mindezt közösségben. Valahogy így jutottam el a zöld aktivizmus kapcsán is addig, hogy ne megmondjam mi van, hanem, hogy elmélyülten tudjak beszélgetni róla, meghallgatni mások véleményét, és együtt valami kitalálni.

Marci: Az állampolgári színháznak nektek miben áll az “állampolgársága”, mondjuk ezután az egy év után? Van-e valamilyen társadalmi vetülete annak, hogy nektek mi az állampolgári színház?

Olga: Szerintem maga az elnevezés nem túl szerencsés, mert bennem kicsit olyan asszociációkat ébreszt, hogy ez az adófizető állampolgár, aki szavaz, meg betartja a törvényeket. De közben értem, hogy aktív emberek színházáról van szó. Emberekről, akiknek van véleményük arról, hogy hogyan élünk, van, vagy épp nincs elképzelésük, arról hogy szeretnének élni, min változtatnának, és ezekről hajlandóak beszélni meg játszani, meg énekelni, meg táncolni. Megvan bennük az a fajta aktivitás és nyitottság, aminek segítségével kapcsolódni akarnak egymáshoz. Amúgy nekem sincs jobb ötletem az elnevezésre, viszont nagyon megszerettem a menet közben született neveket – a „Karantén színházat” meg az „ÁLOMpolgári színházat”. Főleg az utóbbit, mert szerintem megtartja, és átemeli, kicsit játékosabbá teszi ezt az egészet. És tényleg egy új szó, egy új fogalom, mert ez egy új forma.

Marci: Ebben úgy is nagyon jók vagyunk, hogy új szavakat alkotunk.

Olga: Igen. Például a film műfaji meghatározása, a „digitális revü”. Tetszik ez az elnevezés, nem azért mert annyira találónak érzem a megvalósult produktumát, hanem egyszerűen azért, mert könnyed asszociációkat kelt, amitől az embernek kedve támad megnézni ezt a filmet. Bár ha valaki a revüre hangolódik, akkor szerintem nem arra számít, amit kap, viszont nem is hiszem, hogy olyan nagyon csalódott lesz. Végülis van benne ripacskodás is, simán belefér a kijelölt műfajba.

Marci: Lehet, hogy így együtt, hogy klímatehetetlenség és digitális revü, benne van a hardcore, darkos oldala, meg a könnyed is.

Olga: Igen, igen.

Panka: Na most jó sok mindent elmondtatok! Annyival egészítem ki, hogy

nekem az állampolgári színház az egy olyan színház, ahol egy csomó embernek a különböző véleménye megszólal és érvényesül. Kicsit leképezi a társadalmat.

Marci: És mi volt az a folyamatrész, akár játék, akár alkalom, ami a legjobban megmaradt, amit magatokkal visztek?

Olga: Nekem nagyon tetszett az egész folyamatnak az íve, hogy az elején a játékokkal gyakorlatilag egy gimis osztállyá értünk, és csak utána kezdődött a munka. Akkor persze háttérbe szorult a játék, viszont annak hiányát kárpótolták a kiépült viszonyok. Hogy már akár egy fél mondatból, nézésből értjük egymást, élvezzük egymás társaságát, nevetünk, szóval tudunk együtt dolgozni. Nekem például a próbafolyamattal egybekötött felvétel – mert ugye egyszerre volt a próba és a felvétel – egyértelműen az egész folyamat csúcspontja volt. Nagyon élveztem. Biztos azért is, mert úgy jött ki, hogy mindhárom nap itt voltam.

Panka: Ami nekem még nagyon izgalmas volt magában a folyamatban, hogy az elején rengeteg szó esett a beszélgetésekben az egyéni és társadalmi felelősségről, és

amikor megjelent itthon a Covid, akkor hirtelen annyira összecsengett a két probléma. Azok a kérdések, hogy csak magamért vagyok-e felelős, vagy másokért is, kit védek azzal, hogy felveszem a maszkot, kinek a felelőssége az, hogy bejöjjünk-e újra. Kinek a felelőssége, ki dönti el?

Marci: Erről eszembe jutott az utolsó alkalom tavasszal, mielőtt beütött volna a lezárás. Akkor egy jelenetet kértünk tőletek, és az egészből lett egy nagyon izgalmas színházi forma. Körbe ültünk, és körbe adtunk egy telefont, amivel egyszerre rögzítettük a jelenetet. Az volt a feladat,  hogy mindenki érveljen amellett, vagy az ellen, hogy jöjjünk-e jövő héten. Organikusan alakult ki, és egy önreflektív beszélgetés lett belőle. Nekem ez például nagyon megmarad az egész évből. Maga az erős önreflektivitás, az hogy Bandóval csomószor nem kellett témát hoznunk, mert nektek volt ötletetek. Nyilván az állampolgári színház alapvetően egy olyan műfajként próbáljuk működtetni, ami a közösségi alkotásról szól, tehát együtt alkotunk. Mindeközben nyilván egy színházi folyamat, amiben meg kell hoznunk bizonyos döntéseket nekünk, akik vezetjük a csoportot, de nagyon fontos volt, hogy mennyire éreztük a proaktivitást a csapattól. Ez nekem nagyon meghatározó élmény volt. És persze a folyamat második felére meg teljesen érthető módon azért részben csökkent a kezdeményezés.

Flóra: Ha már itt tartunk azt, hogy a folyamat a vírus miatt nem úgy alakult, ahogy eredetileg terveztétek, hogyan éltétek meg?

Marci: Igen ez engem is érdekel, hogy szerintetek milyen hatása volt a folyamatra annak, hogy jött a vírus és jó pár hónap karantén? Akár pozitív, akár negatív.

Olga: Átírta, és szerintem pozitív hatása volt. Egyrészt így elhúzódott a folyamat. És én azt sem éltem meg veszteségként, hogy nem a színpadon adtuk végül elő, mert új műfaj született. Illetve így is részt tudtunk venni az írásban, habár rátok így Bandóval nagyobb teher nehezedett.

Panka: Én tavaly márciustól 3 hónapra teljesen bekaranténoztam magam és eleinte sokat segített, hogy volt egy fix dolog a héten: az állampolgári. Az hogy akkor beöltöztünk, meg kiöltöztünk, jeleneteket csináltunk a képernyőn keresztül is. Aztán sajnos a vége felé besokalltam, azóta azt érzem, hogy már nem ugyanaz. Így én eléggé sajnálom, hogy félbemaradt a folyamat. Jó lett volna együtt izgulni, a takarás mögött állni és kapcsolódni mindenkivel. Nekem sajnos a forgatás nem adott annyit, mint neked Olga, mert egy órára jöttem be, és nem is találkoztam mindenkivel, akivel pedig igen, az szöveget tanult, vagy már a jelenetét csinálta. Nem tudtam köszönni neki, és nem tudtunk még utána meginni egy fröccsöt.

Flóra: Miben más egy ilyen társadalmi problémán színházi és filmes eszközökkel dolgozni szerintetek? Miben más ahhoz képest, mint ha mondjuk aktivistaként tevékenykedsz a Fridays for Future-nél, meg hogy az életedben különböző változásokat hozol? 

Panka: Szerintem abban, hogy a célja nem az hogy elérj valamit, hanem az, hogy foglalkozz vele.

Olga: Igen. Itt az út a fontos, nem a cél.

 

Az interjút Szilasi Flóra készítette

A filmet itt nézhetitek meg:

OSZD MEG EZT A BEJEGYZÉST!

Share on facebook
Share on print
Share on email