Juventas II. – drámapedagógiai módszerek a bűnmegelőzés szolgálatában című projektünk keretében 2020 szeptember első hetében hat délelőttön vagy délutánon át dolgoztunk az Aszódi Javítóintézetben.
honlap borítókép (1)

“No stuffoskodás!”

  • “No stuffoskodás!
  • Adjuk meg egymásnak a tiszteletet, megbecsülést!
  • Ne nyomjuk el a másikat!
  • Vegyük komolyan a feladatokat!
  • Segítsünk egymásnak, ne szóljuk le egymást!”

A fenti felsorolás idézet a legfontosabb, közösen, a résztvevőkkel meghozott szabályaink közül, arra az 1 hétre, amíg együtt dolgoztunk egy közös cél érdekében. Célunk az volt, hogy a fórumszínház módszereit alkalmazva, folyamatain haladva, hozzunk létre egy előadást, amelyet az intézetben élő többi növendék részvételével működtetünk.

Juventas II. – drámapedagógiai módszerek a bűnmegelőzés szolgálatában című projektünk keretében 2020 szeptember első hetében hat délelőttön vagy délutánon át dolgoztunk az Aszódi Javítóintézetben. Az előadást 9 fiatal részvételével hoztuk létre és közel 40 növendék részvételével működtettük. A Kávát Sereglei András és jómagam, Milák Melinda színész-
drámatanárok, a Parforumot Oblath Márton kutató képviselte és velünk dolgozott még Lipka Péter, pszichopedagógus és művészetterapeuta. Péter korábban a Budapesti Javítóintézet munkatársa volt.

Gyönyörű, gondozott parkon át vezet az út a főbejáratig. Várták már az érkezésünket, szívélyesen fogad minket az intézményvezető-helyettes úr, az egyik csoportvezető nevelő és várnak minket az előtérben a leendő játszóink is. Kíváncsi fiatal srácok. Megmutatják nekünk a könyvtárszobát, amely barátságosan berendezett és a színházi munkához ideális terekkel rendelkező helyiség. Kicsit talán zavarban is vagyok, mert úgy érzem magam, mint egy kollégiumban, nem pedig egy javítóintézetben. Ez az érzés egész héten megmaradt bennem, de nap, mint nap kaptam a jeleket, amelyek visszahoztak a valóságba.

A fórumszínházban olyan témákat keresünk az előadásokhoz, melyek az adott közösségnek fontosak. Augusto Boal képszínház módszerével dolgoztunk. Sok esetben arról szól, amit elnyomásnak nevezünk. 3 jelenetet készítettünk el. Az egyik egy bírósági tárgyalás, ahol a fiatalkorú azt szeretné elérni, hogy szabadlábon védekezzen, hogy eltarthassa addig a
családját, kiskorú gyermekeit. A második jelenet egy autókereskedésben játszódik, ahol egy szabadult elítélt szeretne autót vásárolni. Pénze van hozzá, ám a priusz ellehetetleníti az üzletkötést, nem kap bizalmat. A harmadik jelenetben egy baráti társaságból való kirekesztést, kiközösítést látunk, ahol valakit kihagynak a közös koccintásból.

A nézők – közel 40 növendék és nevelőik – azon gondolkodott együtt, hogyan lehetne javítani az elnyomott helyzetén. Mitől kerülhet a szereplő jobb helyzetbe? Milyen megoldások lehetnek egy-egy nehéz helyzetben a fizikai agresszión, hatalomgyakorláson túl? 60 percen keresztül tartott a fórumszínházi előadás. 

 

Az intézet ebédlőjében megszületett a színház, koncentrált figyelemmel és csenddel, és volt hangja számtalan véleménynek és megoldási lehetőségnek. Tényleg varázslatos élmény volt. 

De megszoktam már, hogy ki kell zökkennem a varázslatból, térjünk vissza a valóságba. A fiúk verbális kommunikációja meglehetősen alacsony, sokuknak még nincs meg a 8 általános. A színházi formák, a képekben való gondolkodás nyitott utat hozzájuk. Erős bennük a vágy, hogy megmutassák kicsodák ők, de mindez keveredik a folyamatos hárítással. Elsődleges nyelvük nem a beszéd, hanem a gesztusok, a mimika és leginkább a tekintetek. Nagyon figyelik egymást, nagyon figyelnek minket.  Nem elutasítóak, kirekesztőek, vagy ellenségesek velünk, hanem érezhető, hogy ők a jelekből értenek. Mi vendégek vagyunk, ők pedig vendégszeretőnek bizonyultak.
Rendkívüli gyorsasággal mérik fel a helyzeteket, a szerepeket, a viszonyokat. Leginkább képekben gondolkodunk, képeken és színházi jeleneteken keresztül kommunikálunk egymással. A sok beszédnek, magyarázatnak itt nincs helye. 

Hogy mi rángatott ki újra és újra egy átlagos kollégium hangulatából? Hogy kirajzolódtak a sorsok. Hogy felvillantak élethelyzetek, történetek. A kisfiúé, aki sosem kerülhetett ki a szamárpadból. Akit kinevetnek és megaláznak a származása miatt. Akit egy gyerekcsínyért körmössel illetnek a többiek szeme láttára. Akit csicskáztatnak a nagyobbak és nem mer ellenszegülni nekik. Akinek nincs fogalma arról, hogy mit jelent a család, mert csecsemőotthonból, nevelőotthonba, nevelőotthonból javítóintézetbe került.  “Nekem se családom, se semmim…”. Aki ha fél, a kispadra ültetik. Hogy stuffoskodni, itt szinte muszáj…

Belenéztem  szemekbe és nem láttam a bűnt… Folyton emlékeztetnem kellett magam, hogy én is olyan éber legyek, mint ők. Hogy elkapjam a jeleket, gesztusokat. Mégsem sikerült mindig. Más szabályok szerint élünk. Akiről azt feltételeztem, hogy ő ott tart, hogy számot vetett már az életével, a bűneivel és annak következményeivel, az megszökik a 3. napon…
Akitől tartok, hogy szétesik, hatalmas koncentráltsággal és figyelemmel vesz részt a jelenetekben. Hogy abban gondolkodunk közösen, hogy ha nem lehet az elsődleges és legkézenfekvőbb eszközhöz, a fizikai agresszióhoz nyúlni, ha meg akarunk oldani egy helyzetet, akkor mi van? És dőlnek az ötletek…

Nem gondolom, hogy ott, az összezártságban egymás között ezekhez az ötletekhez, eszközökhöz nyúlnak. De talán tovább viszik majd a kinti életbe azt, hogy együttműködve, stuffolás nélkül, kitartónak lenni valami, valaki mellett érvényes lehetőség lehet nehéz helyzetekben. 

Ahogy az egyikük mondta:  “ Velem a kinti világban még senki nem beszélt úgy, mint maguk. Nekem ez furcsa volt. Köszönöm.”

Milák Melinda

A drámapedagógiai képzések megvalósulását a JUVENTAS – Drámapedagógia a bűnmegelőzésben projekten keresztül a Belügyminisztérium és a Nemzeti Bűnmegelőzési Tanács támogatja.

OSZD MEG EZT A BEJEGYZÉST!