c

Norðurljós

Norðurljós

Számomra mindig is a fák voltak a leghatásosabb prédikátorok. Tisztelem őket, ha nemzetségben, családban élnek az erdőkben, ligetekben. (…) Aki megtanulta meghallgatni a fákat, többé nem sóvárog arra, hogy fa legyen. Semmi más nem akar lenni, csakis az, ami. Herman Hesse

Biztos vagyok benne, hogy az én birkáim csakis azok akarnak lenni, amik: birkák. A birka-lét elviselhető könnyűsége okán. Ha jól belegondolok, mindössze hozzám, Villám és Leica kutyáimhoz kell alkalmazkodniuk. Még a kóborlásaik és rendszeressé vált el-eltűnéseik is meg vannak nékik bocsántva. Persze mindez csak perspektíva kérdése. Talán sokkal inkább én alkalmazkodom a birkáimhoz, mint ők hozzám. Lúzer volnék? Egyébiránt van bennük valami, amit csak az utóbbi hónapokban figyeltem meg. Hajthatatlanok. Úgy értem, ha egyszer elhatároztak valamit, akkor azt meg is csinálják. Lehet tanulni tőlük.

Ez itt néhány életem, kóborlásaik közben.

És akkor itt tudom felvenni a múltkori fonalat; számomra a korábbi gondolatmenetből logikusan adódnak a következő kérdések:

  • milyen fajta politikai oktatásra van szüksége ma a fiataloknak?
  • hogyan tanuljunk együttélni?
  • hogyan kerülhet be az iskolába a globális perspektíva?

Azon gondolkodunk (én és a birkák), hogyan és mitől alakulhat az egyén szociális viszonya a társadalommal. Kinek, milyen szerepe, felelőssége van mindebben? Mindezt annak fényében kell vizsgálnunk, hogy valahogy muszáj együtt tárgyalnunk a fiatalokkal a világ igazságtalanságának kérdéskörét. És fel is kell vérteznünk őket, nemdebár? De hogyan erősítsük a fiatalokban a képességet a szembenállásra az igazságtalansággal? Persze létezik a düh a súlyos egyenlőtlenségekkel szemben. De azért az biztosnak tűnik, hogy rövid idő után a düh nagyon kevés lesz…És az emberek nem hisznek az intézményrendszeren belüli változásokban. (Ez nyilván országfüggő is, de azért van egy ilyen összeurópai érzet, nem?)

És bizonyos értelemben a düh már egy nagyon jó állapot. Vannak helyek az Univerzumban (pl: régi honom, magyarföld), ahol a csend a legpusztítóbb jelenség, nem a hangos kiabálás, palánkdöngetés. Ahol a fiatalok nem látják, hogy mit tudnának a világon változtatni, hogy bármilyen erőfeszítésnek lenne eredménye, sem azt, hogy a jövő hogyan építhető fel. És akkor jön a burnout, ami huszonévesen elég komoly…kialakul egy bizalomvesztés és bizonytalanság az intézményrendszer, az irányítók, politikusok és általában a “felnőtt világgal” szemben. Imigyen szóla Szabó-Tóth Kinga. The Sound of Silence.

Nade akkor hogy segíthetünk, hogy addig dolgozzanak valamin a fiatalok, amíg változást nem érnek el? Hogy ne vesszen el az akarat, a lendület? Azt hiszem, hogy a hajthatatlanság áll a középpontban, ezt kell erősíteni! Tettvágyra sarkallni, forradalmár-hajtásokat nevelgetni. Hogy ne szobanövényekként létezzünk a társadalmainkban. Hajthatatlannak kell lenni, mint a solnaskyr-i birkák némelyikének. Mondom, hogy sokat lehet tanulni tőlük.

Ja, a lúzerségről bevillant, hogy ezek megint csináltak egy videót. Én meg vagyok olyan hülye, hogy reklámozom.

 

OSZD MEG EZT A BEJEGYZÉST!