IMG_0126

Termékeny káosz – Fórum 2020

Most, hogy már harmadik alkalommal hallgatom a Fórumot, körülbelül tudtam, mire számítsak: nagyon különböző, de mégis egyforma emberekre, együttműködő tudáscserére. Az idei kiadás viszont ehhez képest is jó nagy bomba volt.

Azt (is) szeretem a Káva rendezvényeiben, hogy átitatja őket az itteni általános szellem: a mindennemű akadályok átlépése, a tudás keresése, mint olyan. Cziboly Ádámot például Bergenből, Norvégiából kapcsolták be Skype-on, nemcsak az előadása, hanem a blokk végére elhelyezett vita idejére is. Az ilyen lektűrök után azért, akárhogy is szeretjük az otthonunkat, megindul az elvágyódás. Például mikor olyasmik derülnek ki, hogy Norvégiában minden óvodapedagógus és tanító kap 25 órás drámapedagógiai alapképzést, vagy hogy az ottani egyetemisták egyszerre mennek terepre és kutatnak; ugyanolyan fontosnak és egymást erősítőnek tartják a két területet.

 

Persze aztán gyorsan visszatalálunk a jelenünk valóságához, és előkerül a politika, a politikusság problémaköre. Végül ez lesz az, ami az első blokk előadóit (Cziboly Ádámon kívül Antal Klaudiát és Patonay Anitát) összeköti. Izgalmas nézni, ahogy a kutatók zárt, önmagukban működő rendszerei összeütköznek egymással. Amikor a részvételi akciókutatásokban résztvevő Oblath Márton felveti Antal Klaudiának – aki doktori értekezését a részvételi színházban előforduló politikadefiníciókból írja –, vajon érdemes-e elszeparálni a nagypolitikát a civil politikától, mikor ezeknek az előadásoknak a társadalmi környezete talán éppen ennek a kettőnek a kölcsönhatásából születik meg. Vagy Patonay Anitának, aki egy KISZ-fenntartású volt csoport véleményszínházáról beszélt, hogy éppen ez a környezet olyan jellegű-e, amiben meg tudnak képződni a valódi véleménynyilvánítás feltételei.

Kérdésből van rengeteg; válaszból is persze, de az idő szűkössége miatt arra már nem feltétlenül van lehetőség, hogy ezek a nézőpontok össze is érjenek (már ha egyáltalán össze tudnak és össze kell nekik). Mindenesetre az az egyetemi fajta zsongás a fejemben, amikor még nem tiszta minden, de adatok és szempontok ütköznek össze nagyon gyorsan, érezhető.

 

Úgy alakul, hogy a második blokk inkább a gyakorlaté. A tét persze itt sem alacsony, sőt: minden előadó olyan projektekről számol be, amelyeket a társadalom ilyen-olyan marginalizált rétegeivel végeztek. Schermann Márta és Romankovics Edit az Art-Ravalónál állami gondozott fiatalok képzését vállalják, Vági Eszter a Katona Eltáv programjával egy hevesi kis falu felzárkóztatásába csatlakozott be, míg Oblath Márton a Sajátszínház kezdeményezés egyik projektjének részvételi akciókutatási tervét ismertette.

A Golden Dániel által vezetett beszélgetés is jóval praktikusabb terepre került át. Mi ezeknek a programoknak a célja, mi történik, ha befejeződnek és mérhető-e a társadalmi haszon? Ha igen, hogyan? Ezek a kérdések már semmiképpen se fognak termékeny káoszt okozni a fejekben, sokkal inkább fontos orientációs pontokat fixálnak. És mikor felmerül, hogy azoknak az indikátoroknak nevezett értékeknek, amelyeket bizonyos támogatók bekérnek projekttervezéskor (EQ-növekedés, iskolába vagy dolgozni járók aránya stb.) tulajdonképpen semmi értelme nincsen, amit mi csinálunk, az sok szempontból nem mérhető – akkor először furcsa, hogy nem hangzik el a mondat „de”-vel kezdődő második része (mármint hogy de hinni kell benne és kész). Aztán rájövök, hogy itt, ezek között az emberek között szerencsére ez nem is kérdés.

Elefánti Emma

OSZD MEG EZT A BEJEGYZÉST!

Share on facebook
Share on print
Share on email