Színházi nevelés? Vagy színházra nevelés? Milyen célt is szolgál ez az előadás? Tanító jelleg? Szórakoztatás? A lényeg éppen ez, hogy nem kell pontosan meghatározni. Itt nincsenek konkrét, előre meghatározott válaszok, csak tengernyi lehetőség. Brecht célja is éppen ez volt, hogy gondolkodásra késztesse a nézőt és ne csak egy passzív kívülálló legyen. Itt is ugyanez a fontos, hogy elindítsanak valamit a középiskolások fejében. De itt még egy lépéssel tovább mennek és a hangsúly nem a színészeken lesz, hanem megfordul és a nézők lesznek a középpontban. Miattuk van ez az egész, értük. 

A Talpuk alatt című előadás „nézői”, – ha lehet egyáltalán ilyet mondani – megtapasztalják, hogy milyen is részt venni egy színházban, milyen amikor a felmerülő kérdéseken nekik maguknak kell elgondolkodniuk. Megtanulják, hogy milyen a színészi játék (hiszen a színészek ki-be lépnek a szerepeikből). De emellett részt vesznek a darabban és ők maguk is színpadra kerülnek és valamit át kell adniuk nézőközönségüknek. 

Ez a három óra alatt végig a kapcsolatot keressük a hagyománnyal. Hogy mi is az és van-e még realitása az adott világban? Hogyan lehet összekapcsolni a modern korral, egyáltalán szükség van-e rá? Mit okozhat a hagyományokhoz való túlzott ragaszkodás? Miért kell ezen túllépnünk és nem csak beszűkülten a saját nézőpontunkból látni a helyzetet? 

A középiskola az az időszak, amikor az ember a leginkább keresi önmagát, keresi a helyét a világban. Éppen ezért is jó ez a téma, mert a mostani generációnak már egészen mást jelent a hagyomány, mint a korábbiaknak, így egy újraértékelődés, önismeret tud megtörténni.

Az alaptörténeten keresztül megismerhetünk egy Kanadában élő magyar családot, akik tovább akarják vinni a magyar néptánc hagyományát. Csakhogy ők a valódi, sok évvel ezelőtti néptáncot akarják bemutatni, nem hajlandók megújulni. Ezzel a gondolkodással szemben lesz egy fiatal, elismert koreográfus, aki viszont teljes mértékben a modernséget támogatja. Ez lesz a darab fő konflikusa, ebből fog kibontakozni a történet. Ám ez sem egy lineáris történetfolyam lesz, hanem újra és újra visszajelzést várnak a közönségtől. A darab tetőpontján még egy játékot is bevezetnek, amivel tulajdonképpen a diákok fogják elsimítani a felmerülő feszültségeket. Ez a megoldás azért is jó, mert nem mondják meg nekik, hogy miről hogyan kell vélekedniük, hanem gondolkodásra késztetik őket, és nekik maguknak kell megoldaniuk a kialakult feszültséget. 

Mivel ez egy táncszínházi nevelési sorozat része, ezért az is fontos eleme, hogy mozgással tudjanak bemutatni cselekményeket, érzéseket. Erre bíztatják a fiatalokat is. 

Érdekes még az az elem is, ahogy a hagyomány és a modern keverékét próbálja ötvözni, és nem csak a néptáncban, hanem az apróbb elemekben is. Például a lány az asztalnál telefonozik, majd a következő pillanatban felugrik és eljár egy szatmári néptáncot. 

Az apa karaktere lesz a leginkább kompromitáló, aki csökönyösen ragaszkodik a régihez, hallani sem akar a változásokról. Úgy gondolja, hogy eredeti formájában tökélyre fejleszteni a “régit”, ez a legfontosabb. Erre viszont megkapja válaszul, hogy „a hagyomány nem beteg, nem kell azt ápolni”. Helyette viszont használni kell azt és teret adni az újnak. 

Az egész egy nagyon új élmény lehet a diákok számára. “El sem hiszem, aki előre tagadta, hogy ő ma bizony semmit sem fog csinálni, az most ott táncol a színpad közepén” – mondta egy meglepődött osztályfőnök. A komfortzónából való kilépés, annak a megtapasztalása, hogy milyen is csoportban együtt dolgozni, újat alkotni. Azt hiszem, hogy ebben a sokrétű, összezavarodott világban, ahol mindenki elkeseredetten keresi önmagát egy biztos pontot tud adni a felnövekvő nemzedék számára és egyben egy új értékrenddel is tudnak gazdagodni mindeközben. 

Nemzeti Táncszínház felkérésére, a Duna Táncműhely és a Káva Kulturális Műhely kooprodukciójában jött létre.