Ezelőtt soha nem voltam adományokat gyűjtő nagykövet.

Nem titok, hogy tavasszal még én is a Kávában dolgoztam. Ott voltam, amikor az ötlet megszületett, hogy ilyen kampányban gondolkozzunk, voltam fejtágításon is ezzel kapcsolatban és láttam, hogy mennyire sikeres tud lenni egy ilyen gyűjtés más szervezeteknek.

Így hát adott volt a lehetőség, hogy kísérleti nyúl legyek abban a folyamatban, melynek az előzetes összerakásában magam is részt vettem.

Meg hát a Káva, ha egyszer közel kerültél hozzá, nem ereszt.

Az nem úgy van, hogy kisétálsz, és tegnap még Kávás voltál, másnap meg már nem vagy az. Aki egyszer „Kávás” volt, és megtapasztalta, hogy milyen egyenes, értelmes, csodálatos emberekkel művészetet csinálni fiataloknak, az egész életére „Kávás” lesz. Nem vicceltem, mikor azt mondtam, hogy „bennem ez a fal mindig állni fog”:

Szóval még szerencse, hogy nem volt rajtam nyomás. (MUHAHA.) De nem baj, nagy levegő, mi legyen? Hogy vegyem rá az ismerőseimet, hogy a Kávának adományozzanak? Bizonyos szempontból akár azt is gondolhatnánk, hogy helyzeti előnyben voltam, hiszen ismertem részletesen, belülről a Káva működését így sok adattal is kampányolhattam volna.

De hamar kiderült, hogy ennek momentán önmagában semmi értelme.

Nyilván fontos tudnod, hogy mit csinál a szervezet, amit támogatsz a gyűjtéssel, és az emberek segíteni akarnak. De sokkoló módon – mégiscsak – RÁD kíváncsiak a történetben.

Úgyhogy bevállaltam egy standupot. A támogatóimnak lesz majd decemberben (vagy januárban, ha egyszerűen senki sem ér rá). Mert rájöttem, hogy én ezt tudom adni – cserébe. Nevetést. Örömet. Akkor, amikor szerintem kevés okunk van nevetni, a mai társadalomban.

És én is rengeteget kaptam cserébe. Támogatást a Káva menedzsmentjétől, a séta napján jelenlétet a társulattól. A követtársaim izgalmas vállalásait, és olyan megkapó, megható történeteket, amikből azóta is építkezem.

Németh Edina