Ha az ember drámával kezd el foglalkozni hamar beleütközik a jó kérdés, a jól kérdezni tudás ismérveibe.  Mondhatnánk, hogy alap. De pont itt rontjuk el. Mert minden alapra rá kell kérdezni időnként.

A Chris Cooperrel töltött két nap is alapokról szólt, arról az Angliában sokkal inkább megszokott módszerről, amikor a tanár szerepbe lép. Amikor elővesz egy történetet, ami drámává lesz azáltal, ahogyan belülről reflektálva elemzi egy csoporttal. Amikor úgy dönt, hogy az adott órán üzenet, vagy tudnivaló átadása helyett gondolkodni tanít inkább.

Például emberi jeleken gondolkodni. A workshop alatt mi leginkább jelek adásával és olvasásával foglalkoztunk. Persze az életben is folyamatosan ezt tesszük, ha valakit látunk, tettei számunkra jelekké válnak. Azonban ahogy Chris mondja – az életben a cselekvés dominálja a jelentést, míg a színházban ugyanez fordítva igaz. Ráadásul a színházban le tudjuk lassítani, vagy akár megállíthatjuk a világot, és meg tudjuk figyelni a jeleket. Különösen érdekes ez egy olyan szerepbelépéskor, ahol a jelek ajtókat nyitnak, és teret hagynak a jelentésteremtésnek.

Chris is ilyen jeleket hagyott nekünk példa-folyamatdrámájában, és minket is arra biztatott, hogy alkossunk ilyeneket. Azt mondta nem baj, ha ugyanazt a szereplőt egyik résztvevő meg akarja ölni, míg a másik ölelni, hiszen más tapasztalataink vannak hasonló helyzetekről, és a drámának alkalmasnak kell lennie arra, hogy mindenki tesztelhesse a saját értékrendjét. Megnyugtatott azzal kapcsolatban is, hogy nem kell színészkedni a szerepbelépések alkalmával:

“nem karaktert játszom, nem használom az egész jelrendszert, hanem fókuszálok egy nézőpontra, attitűdre, értékrendre, és ezt prezentálom, hogy olvassátok és értelmezzétek”.

A jelek értelmezésének, azaz a jelentésnek a különböző szintjeiről is szó esett a workshopon. Ennek az öt szintnek az elemzése nem csak érdekes kísérletnek bizonyult, de hasznosságát is megérezhettük, mikor Chris azt mutatta meg, hogyan változtatható egy a drámán belüli kérdésre adott válasz a jelentési szinteknek megfelelően, és hogyan lehet ezáltal a résztvevő csoportok igényeinek megfelelően formálni egyes beszélgetéseket.

Mert a szerepbe lépés lehetőséget ad arra is, hogy a gyerekek kezdeményezzenek beszélgetéseket, és tegyenek fel olyan izgalmas kérdéseket, melyek csak akkor születhetnek meg bennük, ha a sok életbeli tiltás után végre felhatalmazást kapnak a gátlástalan bámulásra, utána pedig valaki őszintén, a szemükbe nézve megkérdezi őket, hogy mit láttak, mit olvastak le, és hogyan értelmezik azt.

Tehát mi is, ott a Kávában, bámuljuk Chris Coopert. Bámuljuk Minótauroszként, királyként, drámatanárként, workshop vezetőként és emberként. Ő pedig engedi, hogy kérdezzünk. Válaszai közben pedig egyre inkább kirajzolódik, hogy egy workshop haszna nem csak a konkrét megszerzett tudás, hanem az is, hogy megfigyelhetünk egy embert munkája közben. Köszönjük, hogy bámulhattunk!

Török Tímea