Az elmúlt időszakban két fiatal, Milovits Hanna és Kabdebon Dominik is nálunk töltötte gyakornoki félévét a Színház- és Filmművészeti Egyetem Drámainstruktor szakáról. Megkértük őket, osszák meg velünk tapasztalataikat, élményeiket.
A Színház- és Fillművészeti Egyetem drámainstruktor szakán az utolsó előtti félév a szakmai gyakorlaté, és mi választhatjuk meg, hol szeretnénk tölteni azt. A hét két napján az egyetemen vagyunk, ahol továbbra is órákra járunk, a többi három napot pedig a szakmai gyakorlati helyünkön töltjük.
Nyár végén kellett meghozni a döntést arról, hogy hova szerződjünk. Én már egy ideje terveztem, hogy a Kávába megyek majd, mert a TIE és a komplex drámaórák műfaja már akkor érdekelt, amikor felvételiztem. Az egyetemen a sok különböző óra és terület mellett kevesebb módunk nyílt arra, hogy ezeket a formákat mélyebben, részletesebben megismerjük, és mindenképp szerettem volna közelről megtapasztalni, hogy hogyan csinálják ezt azok, akik már 20 éve ezzel foglalkoznak.
Vonzott az is, hogy „valódi” iskolás gyerekekkel, fiatalokkal találkozzak, mert az egyetemen az osztálytársaimon, szaktársaimon tudtunk csak órákat, foglalkozásokat tesztelni, vagy pedig a SzínMűVeletek keretein belül közös játékra és drámára fogékony felnőttekkel gyakorolni. Ki szerettem volna próbálni azt is, milyen egy érdeklődés, beállítottság szempontjából heterogén összetételű osztállyal együtt játszani. Tetszett, hogy megismerhetek különböző korosztályokat is.
Sajnos a nyár végén a járvány miatt eléggé bizonytalanná vált, hogy pontosan milyen gyakorlati lehetőségeink lesznek. Az ebből adódó nehézségekről már rögtön az első találkozásunkkor beszéltünk, de minden bizonytalanság ellenére Takács Gábor összeállított egy féléves tervet, ami így is eléggé színes és sok gyakorlati lehetőséget kínált.
Hospitálókként részt vettünk készülő előadások próbáin vagy tesztalkalmain, illetve már futó előadások megfigyelőjeként, valamint készítettünk egy podcastot is, aminek témáját mi választhattuk ki, mi építhettük fel, és a résztvevőket is mi hívhattuk meg.
Nekem a legnagyobb tapasztalatot mégis az jelentette, amikor drámaórákkal mentünk iskolákba. Alsós, felsős és középiskolás korosztállyal is volt szerencsénk találkozni. Ilyenkor mindig egy tapasztalt Kávás taghoz csatlakoztunk. Ő vezette az órát, mi pedig a szerepbelépésekben vettünk részt, illetve az utolsó alkalmak során már egy-egy játékot is vezethettünk.
Pár alkalom után már egyre magabiztosabb lettem, összeszoktunk a kollégákkal, és már kevésbé tűnt mélyvíznek a helyzet. Sokat tanultam a foglalkozások előtti megbeszélésekből is. Ilyenkor végigmentünk azon, hogy mi lesz, mi pedig kérdezhettünk. A többiek mindig nagyon átfogóan és türelmesen válaszoltak, nem féltem attól, hogy hülyeséget, vagy nyilvánvalót kérdezek. Fontos volt nekik a visszajelzésünk is: hogyan éreztük magunkat, mik a meglátásaink az órákról. Majd ők is elmondták, hogy az adott alkalom, vagy osztály a korábbiakhoz képest miben volt jellegzetes vagy különleges.
Ha nem zártak volna be az iskolák, szívesen kipróbáltam volna magam drámatanári szerepben is, egy-egy játékot vezetve.
A félév hátralévő részében követni fogjuk egy előadás online verziójának kidolgozását, valamint egy új előadás tervezésében is részt veszünk.
Milovits Hanna
A képzésem eleje óta, azon gondolkodtam, hogy majd, ha eljön az idő, hova is menjek szakmai gyakorlatra és már akkor is a Káva volt az egyik legesélyesebb célpont. Reméltem is, hogy nem happolják el előlem az osztálytársaim.
Én alapvetően úgy állok az SZFE-n töltött időhöz, hogy ezt a 3 évet ki kell használni, mert sem ezelőtt, sem ezután nem lesz lehetőségem ilyen szabadon és laboratóriumi környezetben dolgozni, kísérletezni. A Kávánál töltött gyakorlatomat is ez határozza meg, hogy megpróbálok még, ebben a nagyon csonka vírusos helyzetben is minél többet magamba szívni abból, hogy az itt dolgozó szakemberek miként dolgoznakés, hogy én miként tudok szakemberként minél többet fejlődni.
Az egyik alapfilozófiám, hogy a művészeti, pedagógiai területen valójában nem a könyvekből és a kapott ismeretekből lehet a legtöbbet tanulni, hanem, abból, ha az ember megfigyel másokat, ha képes “ellopni” mások létezéséből, attitűdjéből egy-egy darabot, amivel tud azonosulni. Ezekből az impulzusokból pedig folyamatosan alakulhat az ember saját szakmai identitása.
Gyombolai Gáborral (Gyombival) sokat foglalkoztunk a drámainstruktor képzés első évében, hogy milyen a mi drámatanári személyiségünk és, hogy miként lehet azt kialakítani, megismerni. Ez szerintem akkor működik jól, ha az adott személyből egyenes úton fakad. Ha nem, akkor lebukós és maníros lesz. A gyerekek vagy éppen a felnőttek megtalálják a rést, és befolynak rajta, azok a kérdések, amelyek szétfeszítik a szituációban felvett szerepet. Ez pedig azzal elkerülhető, ha mi előzőleg feltesszük magunknak ezeket a kérdéseket, és úgy lépünk be közös játéktérbe, hogy már vannak saját válaszaink. Ez nem azt jelenti, hogy nem maradhat bennünk kétely, hanem, hogy ismerjük azokat és, ha kell, akkor vállaljuk is őket. Tehát van egy szélesebb körű önismeretünk.
A másik, előzőhöz hasonló “alaptézisem”, hogy nem szabad félelemből, szorongásból megúszni. Bátornak kell lenni, és bele kell ugrani a nehéz helyzetekbe, bukni vagy megoldani a feladatot, mert ezek nélkül a tapasztalatok nélkül nem lehet igazán fejlődni.
A Kávánál eddig eltöltött időben pedig mindkét tézisemhez kaptam egy adag tapasztalatot is. Ezen a két úton: a megfigyelésen és a helyzetbe hozáson keresztül kezdtem el még többen tanulni a saját drámatanári személyiségemről, alkotói mivoltomról.
Szeptemberben, amikor elkezdtünk iskolákba járni és tanítási drámákba beállni, játszóként tele voltam kételyekkel. Azelőtt jóval kevesebbet voltam éles helyzetben gyerekekkel, ezért féltem, hogy elrontok valamit. Minden alkalommal igyekeztem megfigyelni azt, ahogy Bandó, Jani vagy épp Gyombi vezeti az órát. Belőlük mi jön hitelesen? Mibe tudnak beleállni? Hogyan kötik át a gondolatokat?
Ezekből a megfigyelésekből és tanulságokból próbáltam magamnak magabiztosságot kovácsolni ahhoz, hogy bátrabban merjek kísérletezni játszóként, a saját jelenlétemmel. Ez aztán a sokadik alkalomra meg is jött, és emiatt aztán el is kezdtem csúszkálni abban, hogy mennyit tehetek bele magamból, az aktuális állapotomból egy adott szerepbe.
Az egyik legtanulságosabb élményem az artistaképző szakiskolában történt, amikor egy negyedikes kislány zavarba ejtően pontosan leolvasta az érzelmi állapotomat abból, hogy egy helyben ültem. Emiatt sokkal jobban elkezdtek átütni a drámatanári, szerepbéli kommunikációmon a saját személyiségjegyeim, ezért egy egészen új Áront játszottam a Játszótér című tanítási drámában. A szerep, úgy éreztem, jóval hitelesebb lett, viszont elkezdtem aggódni, hogy vajon még az eredeti pedagógiai célnak megfelelő úton haladok-e a történetben Áronnal. Végül az óra jól sikerült és bennem rengeteg gondolatot indított el azzal kapcsolatban, hogy miként tudok hitelesen létezni egy ilyen komplex helyzetben.
Emellett egy próbafolyamatban vettünk részt megfigyelőként és megnéztünk néhány kész TIE előadást is. Nagyon érdekes volt látni, hogy milyen dinamikával működik az adott alkotócsapat, hogy milyen oldalról fognak meg egy témát, és hogy milyen színházi nevelési munkaformákat használnak. A Fényeskedjék neki című előadás próbáinak utolsó fázisában kapcsolódtunk be, aztán nagyon izgalmas volt látni, ahogy élesben is lemegy. Nem sokkal utána, amikor már megnéztünk pár Kávás TIE-t, esett le, hogy mennyire változó az, hogy milyen arányokat használnak a dramaturgok és a rendezők a színházi, történetiséget erősítő és a pedagógiai, “nyitás” részek között. Ezelőtt nem láttam ennyi ilyen típusú előadást egyhuzamban, ezért most valahogy szembeötlőbb volt a különbség, és még jobban elkezdett foglalkoztatni, hogy ebben a műfajban miként működik együtt a pedagógiai fókusz és a teátralitás.
Kabdebon Dominik
