Először csináltunk olyat, hogy közösen írtunk cikket (B. Zsófi és TG). Sőt, a megjelenés előtt megkérdeztük a kávás kollégák véleményét is, és beleszőttük a szövegbe a változtatási javaslataikat. Szerintünk jó lett. Reményeink szerint lesz folytatása is. Főként, ha lesznek rá / hozzá reakciók.
Sokat írtunk benne a minket mostanában foglalkoztató változásokról, változtatásokról.
„Talán a legfontosabb érvünk a változtatás mellet az, hogy a jelenlegi időszak nekünk arról szól, hogyan építsük fel azt a szellemi és anyagi támogatói kört, akikre a korábbiaknál jobban támaszkodhatunk; akik néhány éven belül lehetővé teszik a számunkra, hogy kevésbé függjünk a mindenkori pályázati rendszertől. Fontos számunkra az, hogy feladjuk az eddig kialakult “buborék-szervezet” működést, mely az iskola–pedagógusok–Káva szoros háromszöget rajzolta ki, minimális kapcsolattal a külvilág felé. Az idők folyamán kialakult az igényünk arra, hogy visszajelzést kapjunk a körülöttünk élőktől, valamint arra, hogy a szervezeti kultúránkat kiterjesztve, egymásért felelősséget vállalva a társadalom egy részével együtt tudjuk működtetni a Kávát. Ennek az építkezésnek része az is, hogy ma már pénzt kérünk a hozzánk látogató osztályoktól. Igaz, jelképes összeget, ami mégiscsak egyfajta hozzájárulás ez az éves kiadásainkhoz. Emellé a rendszer mellé építettük fel azt is, hogy azoknak az iskoláknak és osztályoknak is legyen lehetősége eljönni hozzánk, akik nem engedhetik meg maguknak ezt az anyagi hozzájárulást: vannak olyan vendégeink, akik a díj kétszeresét is tudják vállalni, ezzel mintegy meghívnak egy olyan osztályt az előadásra, akiknek tagjai máshogy nem jutnának el hozzánk. Ezeket az osztályokat minden esetben összekötjük egymással.
Pénzügyi és társadalmi bázisépítési szempontból a Káva (és más, diákoknak játszó társulatok) azért van más helyzetben, mint a független társulatok nagy része, mert a célcsoportunk nem fizetőképes. Emiatt a hátrányos helyzetű csoportokkal dolgozó civil szervezetek közvetett finanszírozási mechanizmusai felé kell tekintgetünk, azaz olyan donort kell(ene) találni, akinek fontos, hogy a diákokkal foglalkozunk. Ebben a modellben elválik a haszonélvező és a finanszírozó személye. A nehézség azonban az, hogy meg kell keresni ezeket a donorokat, és úgy bemutatni nekik a munkánkat, meggyőzni őket a támogatásról, hogy ők maguk a saját bőrükön nem tapasztalják a munkának a hatását. Csak elhinni tudják.”
Fontosnak tartjuk a szakmai párbeszédet, ezért (is) vállalkoztunk ennek az anyagnak a megírására.
