A Káva Kulturális Műhely képviseletében szerencsém volt részt venni az ATIPIA nemzetközi projektzáró programján, 2019 szeptemberében Kolozsváron. Korábban már a német és az angol partnereknél eltöltött programokon is dolgoztam, így a koncepció felépítése már nem volt új számomra. 

A projektzáró etapban 60 év fölötti csoporttal folyt a munka, két csapatra bontva. A workshopokat a partnerekkel együtt terveztük meg, és bonyolítottuk le, amely kb. 6 vezetőt jelentett egy csoportra, tehát nagyfokú együttműködési és rugalmassági képességet feltételezett a részünkről is. Nem volt gyors és könnyű 6 emberrel folyamatosan egyeztetni, főleg úgy, hogy egy részükkel még sosem dolgoztam együtt. Ebben a helyzetben óvatosabb az ember és előzékenyebb is, ez lassíthatja a munkafolyamatot, amely amúgy sem túl hosszú, hiszen 6 napról beszélünk. Ennek ellenére örömmel nyugtáztam, hogy kifejezetten hatékonyan tudtunk együttműködni, pedig életkorban és tapasztalatban is különböztünk.

A Shoshin Egyesület biztosította a helyszíni hátterünket, így a próbatermeket is. Csodálatos volt a Szamos partján csipkebogyóbokrokkal díszített kerttel körülölelt régi Zsinagógában dolgozni. Ez külön hangulatossá tette a munkánkat. Résztvevőink nyitott, aktív és izgalmas életet élő nyugdíjasok voltak, akik személyiségükkel, odaadásukkal és empátiájukkal igazi példák voltak a fiatalabb korosztály számára is.

Ki-ki más motivációval érkezett, de néhány közös motívumot mindenkinél fel tudtunk fedezni: a magányt, az új utak keresését, az életigenlést és az életörömöt. Tapasztalhattuk, hogy a közhely igaz: az életkor tényleg csak egy szám.

Az ember annyi idős amennyinek érzi magát. Bár a test fárad, lassabb és jobban kell rá vigyázni, résztvevőink lelke nem öregedett, hanem fiatal maradt. Tapasztalt, árnyalt, fiatal lelkek, amelyek hajtották a testet is új kihívások felé. Sem résztvevőink, sem pedig mi workshop vezetők nem éreztük, hogy az életkor különbsége bármilyen akadályt jelentett volna. Ez egy nagy tanulság volt számomra, mert bár családi vonatkozásban éltek idősek a közvetlen környezetemben, ez a fajta energia, aktivitás és lelkesség példátlan élmény volt. Volt köztük, aki megélte a háborút; aki egyedüli nő volt egy barlangász csapatban; volt, aki  felépült szenvedélybetegségéből; édesanya, aki a gyermekei kirepülése után, most újra felfedezi a szabad életet; és volt, aki laborban dolgozó gyógyszerészként dolgozott.

A művészeti munkák során, ha szerencsések vagyunk, egy egészen más módon tudjuk megismerni egymást, mint bármilyen más közegben. Hiszen az idegrendszerünkkel, tapasztalatainkkal, testünkkel, pszichénkkel és érzelmeinkkel dolgozunk együtt. Természetesen ehhez szorosan kapcsolódik a munka módszertana is. Ebben a projektben kifejezetten szerencsések voltunk. Mozgásterápiás és hangkutató, hangimprovizációs gyakorlatokkal foglalkoztunk, amik erősen hatnak a testi és érzelmi emlékezetre. A munka során mindenki megnyílt egy idő után, és ezáltal igazi kapcsolódások tudtak születni. Még én is megfogalmaztam néhány dolgot a saját szüleimmel és családi kötődéseimmel kapcsolatban, amelyhez ez a tapasztalat segített hozzá. Sok munkán kívüli kötetlen beszélgetésünk volt, és klassz érzés volt történeteket hallgatni igazán gazdag és fordulatokkal teli életekről, amelyekben sok örömteli és nehéz pillanat is volt. Azt hiszem, hogy résztvevőink is gazdagodtak ezután az élmény után, és remélhetőleg minél több ilyen kezdeményezés jön létre majd a jövőben, mert igény és szükség van rá.

Én még nem dolgoztam ezzel a korosztállyal korábban, de maradandó élmény volt. Eemélem, hogy lesz még hasonlóban részem. Külön köszönöm a Shoshin Egyesület áldozatos munkáját és Teresa Brayshaw kiváló ötletét és tapasztalatait.

Takácsy Réka