ÉSZAKI FÉYN – ANGYALOKNÁL SZERVDONORNAK LENNI
Igen, direkt van megcserélve. Csak. Mert az öreg Eilífr is mindent összekever. Pár napja azzal nyomaszt, hogy nekem nem is birkáim, hanem kecskéim vannak. Alakváltók. Na, egyél rákot, sokat!
Mondok valami durvát nyitásnak. Folytassuk a korábbi gondolatmenetet az erőszakról. És egyben térjünk rá a vágyakra, hogy egy frappáns hasonlatot megvizsgálhassunk. Szóval. Sokan vagyunk úgy, hogy vágyunk valamire, ami olcsó, gyorsan megszerezhető, kiváló ár-érték arányú (például én most egy kafa finn birkanyíró ollóra), vagyis mondhatjuk, hogy a gyors vágykielégítés a cél – ez ugye működik a gazdaságban. Közérthető példával élve: az igazán nagy telekommunikációs cégek már rég nem mobiltelefonokat adnak el, hanem a vágyat egy új telefonra.
Nagyon hasonló dolgot figyelhetünk meg a politikában, amikor ezt halljuk: ha rám szavazol, valóra váltom a vágyaidat! És ezzel el is érkeztünk oda, hogy a demokrácia is áldozatává válik ennek a logikának (igen, még az ún. illiberális is). Sőt, en bloc a bolygónk is vágyaink tárgya – és nem is tud már mindent megadni nekünk.
De mi a helyzet az iskolával? Gondolhatjuk, hogy az iskola is egy bolt (ez jelenleg inkább talán a felsőoktatás egy részére igaz – és tudom, egyáltalán nem mindenhol, de most a tendencia a lényeg). Tulajdonképpen azt tanulod, amit akarsz, a tanárok inkább facilitátorok, mérhető a diákok elégedetlensége, stb. Sokszor hangoztatjuk, hogy ideális esetben az iskola középpontjában a diákok vannak. Oda akarok kilyukadni, hogy a diákok középpontba helyezése nem lehet azonos azzal, hogy a diákot vásárlói / fogyasztói szerepbe helyezzük. Hm?
Sokszor hiányzik a realitással, a való élettel való találkozás (vö: “felkészítünk az életre”). Úgy gondolom, hogy pont ezt adhatja meg a művészet, többek közt a színházzal való érdemi találkozás: valós emberek, valós problémák, valós helyzetek közösségi szintű átgondolása (és mindez természetesen nem jelentheti a realista, hiperrealista stílusba való ragadást, ami oly sok színháznak problémája…)
Hogyan segíthetjük a diákokat abban, hogy vágyaikat összhangba / dialógusba hozzák a világgal, a társadalommal? Talán erőteljesebben közvetítenünk kellene azt a gondolatot, hogy fontos, hogy a világban legyél benne, de ne akarj a közepe lenni (Meirieu).
Egyáltalán: hogyan tudunk hatást kifejteni a világra?
- ellenállással (de ha túltoljuk, akkor rombolás, destruktivitás lehet belőle),
- önpusztítással (ez sajnos önmagad kivonását jelenti a világból),
- folyamatos párbeszéddel a világgal (mint létezési forma) – na, ezt adhatja meg ideális esetben az iskola.
Az oktatás alapkérdése tehát a következő, szerintem: amire vágyom, az tényleg az, amire vágynom kéne? Ezen a gondolatösvényen továbbsétálva oda jutunk, hogy a vágyak nem korlátozó újrarendezése az oktatás. És így nem gyerek, hanem világközpontú oktatásra van szükség. Értve mindez alatt a makro- és a mikrokörnyezetet is. Na, mit szóltok?
Írtam mindezt (vala) egy keddi nap reggelén, kint a legelőn, Gert Biestára gondolva erősen, miközben az életeim rohangásztak és legeltek. Jó, inkább Leica, a kutyám rohangált és hangoskodott, nem a bárányok. Ők hallgattak (bocs), ahogy a birkáknak kell. Szeretem őket. Értem a nyelvüket. Ez volt az átkötés a kávások újabb vlogbejegyzéséhez.
És akkor egy utánlövéses tételmondat, csak hogy vitatozhassatok: a demokrácia valójában nem pusztán a többség akarata – mert akkor ez nem más, mint a többség türannosza; a demokrácia lényege, hogy nem kaphatsz meg mindent, amit akarsz. A demokrácia szabadságot ad, cserébe viszont felnőttséget kér. Uff.
Bónuszkérdés: lennél-e szervdonor az angyaloknál? Aha…és miért?