Ahogy azt az utóbbi években megszokhattátok, FÓRUM eseményünkről fiatal, a szakmát tanuló egyetemisták (élmény-)beszámolóit is megosztjuk. Most elsőként Orbán Laura, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem magyartanár; dráma-és színházismeret-tanár hallgatójának szövegét olvashatjátok arról, milyen is volt az idei Fórum, és azon belül is Kiss Gabriella látványtervező workshopja.
Nagy meglepetést okozott számomra, amikor kiderült: ez, a Fórum’23 volt a 10. alkalom, hogy a Káva megszervezte össznépi egésznapos drámás workshopját, amelynek középpontjában a TIE előadások létrehozása állt. Mivel idén vettem részt először az eseményen mint leendő drámapedagógus, rettentően izgalmas volt, és sok hasznos tapasztalattal lettem gazdagabb. Ezt próbálom a következő sorokban összefoglalni.
Az idei eseményen Tasnádi István Közellenség című drámáját – azaz Kohlhaas Mihály történetét – jártuk alaposan körül a három csapattal. Ez a három csapat azonban más-más szemszögből tette ezt meg. Az én kis csapatomat Kiss Gabriella terelgette azon az ösvényen, amelyet úgy hívnak, közösségi színházi tér, valamint jelmez… A workshop előtt ezek voltak Gabi a kérdései, amiket a Káva Facebook bejegyzésben tett közzé:
„Hol a néző? Mit lát a néző? Mit mutatunk meg a nézőnek és mit hagyunk nyitva azért, hogy engedjük: ő töltse be a képzeletével a teret? És végül: hogyan tud egy részvételi előadás tere kinyílni a néző felé?”
Majd hozzáfűzte, ezeket fogjuk megvitatni, illetve gyakorlati úton a két kezünkkel megalkotni a nap során.
Azonban mielőtt hozzáláttunk volna a munkához beszélgettünk a nyitás szerepéről: mi számít annak, hova kell ehhez a nézőt ültetni, mi az, ami segítségére lehet a nyitáshoz… Hogy jobban el tudjuk képzelni, kaptunk segítséget néhány kávás előadáskép formájában, amiken Gabi elmagyarázta: hol van az a bizonyos nyitási pont, és miért ott van. No, de ha azt hinné bárki is, hogy először a térrel foglalkoztunk, akkor az nagyon tévedne.
Első körben a darab eseményeit elmesélő szereplőkkel, a két narrátorral: a Csődörrel és a Kancával foglalkoztunk. Ennek a folyamatnak a kezdőlépése az volt, hogy két hatalmas falra rögzített lapra felírtuk azt a három színteret, amik karakteralakulásuk szempontjából fontosak voltak, majd összeállítottunk egy ötfokú „Mi lenne, ha…?” kérdésekből álló szempontrendszert. (Elárulom, az ötfokú rendszert egy idő után igencsak rugalmasan kezeltük. Mindent is beleírtunk, amiről azt gondoltuk, hasznunkra válik majd a gyakorlatban.)
És kezdetét vette a szabad asszociáció.
Ehhez a szabad asszociációhoz remek zenei aláfestést is kaptunk, ami sokat segített nekünk abban, hogy merjük a legvadabb és legfurcsább ötleteinket leírni. Majd a két papír szavait értelmeztük, és két csapatban elkezdtünk azon dolgozni: hogyan néznének ki Ők, illetve azt az állapotot, amiben éppen vannak, miképpen lehetne úgy megjeleníteni, hogy ez bárki számára egyértelmű legyen.
Az egész folyamatban én azt élveztem a leginkább, hogy az intuíciónk által vezérelve bátran vágtunk, ragasztottunk, tűztünk és festettünk. Mert megtehettük, mert nem voltunk korlátozva, s így összeállt két olyan karakter, jobban mondva azoknak a vázuk, jelmeztervük, akik leginkább be tudnák mutatni: a foszlásnak indulást…
Majd az ebédszünet után kiválasztottunk olyan jeleneteket, amikben úgy gondoltuk, a darab konfliktusa kidomborodhat. Ezeket a konfliktusokat, amik egy-egy szituációt jelentettek, diorámák segítségével jelenítettük meg, arra ügyelvén, hogy látható legyen: ebbe a térbe a néző miképpen tud belelátni, hogyan tud csatlakozni a játszókkal, illetve a gondolattal, valamint maga Kohlhaas Mihály is megjelent. (Az alakjával pedig a furfang is a munkáinkba, mert Kohlhaasok mi magunk lettünk: lefényképeztük egymást, majd ezt a fotót kinyomtattuk, és a figuráinkra így mi kerültünk.)
Diorámáink alapját, szilárd talaját kartonpapírok jelentették. Ez nemcsak abból fakadt, hogy mindenki más jelentet csinált meg, hanem abból is, hogy mindenkiben egy kicsit más kép élt a darab világáról. De mindenki ügyesen megoldotta, hogy a néző, ha megvalósulna a tér, akkor nem lenne belőle kizárva, s nem alakulna át egy hagyományos kőszínházi előadássá.
A nap végén következtek a bemutatók, amikor a három terület beszámolt: mit is csináltak. Mi kiállítás formájában oldottuk meg, valamint a diorámáink bemutatásához kisfilmeket gyártottunk. Rendkívül izgalmasok, s mulatságosak lettek. Azt hiszem, mindenki meglátta benne a néző helyét…
Nagyon jól éreztem magam, s azt érzem, gyarapodtam, úgyhogy aki esetleg idén kihagyta, jövőre feltétlenül vegyen részt rajta!! Nem fogja megbánni!
Írta: Orbán Laura
