Na, ez lesz, azt hiszem, a blog neve. Vagy nem. Majd kialakul. Vesszen az állandóság, az örök métely!

Remélem, nem ijesztettem meg senkit a múltkori bejegyzésemmel! Nagy bennem az indulat, de ez amiatt is van, hogy erősen gondolkodom egy itteni iskola alapításán. Mondjuk egy civil szervezetet is akarok indítani. No és egy olyan céget is, amelyik több napos motoros szános túrákat szervez; sátrazás az erdőben, lékhorgászat, vadászat, ilyenek. Mondjuk nálunk az egyik legnagyobb magán- és állami para pont a turisták miatt van…kellenek is a pénz miatt és tönkre is tesszük miattuk a tájat…Főzőiskola is érdekelne – rákokra specializálódva. Bár most talán inkább a birkáimra kéne koncentrálnom, kettő közülük megint elkóborolt, szerintem a szél bolondította meg őket…és 3 napja nem bukkant fel az öreg Eilífr sem (ő a “szomszédom”, nem az egyik birkám)…ja, és apálykor elég fura dolgokat sodort ki a víz a partra…na, így…gondolom, nem sokat segít, hogy tegnap éjjel megnéztem egy régi horrorfilmet. Az a gondolatom támadt közben – az erőszak kapcsán, ugye -, hogy mikor a horrorban megölnek valakit, akkor a gyilkos kicsit a saját mását is lemészárolja, vagyis egy darabot megöl magából…vagyis áldozatnak egészen addig lennie kell a történetben, míg a gyilkos valóságosan szembe nem néz önmagával, míg igazán meg nem ismeri önnönmagát.

(Nyugi…nem én vagyok a krimiből a gyilkos.) Ezt a kis mondatot a feleségem szúrta ide, üdv a fedélzeten!

Tudom, elmaradt a bemutatkozás is. Meg annak elmesélése, hogyan is kerültem Solnaskyr szigetére néhány évvel ezelőtt. Mindent szépen sorjában. Azénnevemazénnevem Faragó Zsombor Zoltán. ‘73 februárjában születtem, anyám neve Hantos Róza. Villanyszerelő iskolába jártam (többek közt) és ezt is csinálom jelenleg. Újra. Vagy mondjuk úgy: most igazán, először. És még szeretem is. De azért elsorolom, mi minden voltam hosszabb-rövidebb ideig: telefonszerelő, újságkihordó, vízügyi segédmunkás, színházi menedzser, könyvárus, barlangász, biológia tanár, napközis tanár, felszolgáló, iskolai asszisztens. És persze színész meg drámatanár, vagy kötőjellel, vagy vesszővel elválasztva. Na.

Igen, volt hát elég sok közöm a Káva alapításához is. Aki nem ismerné: ez egy spéci színházzal foglalkozó társulat (jelenleg is), akik gyerekeknek és fiataloknak készítenek interaktív előadásokat. Nem reklámozom őket, nincs már valós kapcsolat köztünk, bár tény, hogy ezt a blogot most épp segítik a lelkecskéim. Ők tudják, miért. Reklámozták is, a maguk módján, imigyen (mindenki eldöntheti, hogy vajon mindez segített-e a népszerűsítésben):

Kicsit elkanyarodtam az iskola-tematikától és az erőszaktól, úgyhogy egy micheliszi kanyarral (nehogy má’ ne induljon jövőre, ugye?) vissza. Azt állítom, hogy az iskola lehet az erőszakkal szembeni ellenállás egy lehetséges terepe. Sőt, ezen a gondolaton továbbhaladva a színház is lehet ilyen közeg. A nagy kérdés, már csak az, mit tudjon az az iskola és az a színház, ami ki tudja alakítani az ellenállás lehetőségét a fiatalokban? Szerinted? Én úgy látom, hogy például a többszempontúság képviselete lehet az egyik kulcs az ellenállás kialakításakor. Mint Alice Csodaországban. Alice többféle perspektívából látja a dolgokat. Ő az egyetlen, aki nem ítéli meg és el a különböző figurákat, a képzelet ereje viszi előre. Egy világban, ami alapvetően igazságtalan és ahol a nonszensz a szabály. Itt aztán az erőszak is más perspektívába helyeződik.

Persze az is lehet, hogy már az alapgondolattal sem ért egyet mindenki. Ha elvesztetek volna, akkor újra prezentálom az alapgondolatot: az iskola és a színház lehet az erőszakkal szembeni ellenállás terepe. Nekik és mindenki másnak álljon itt két ideillőnek vélt megközelítés, nem szó, csak lényege szerint:

Szóval a mai kérdés: Neked inkább Heidegger vagy Foucault? És főként: miért is?