2019. március 17. és 24. között az ATIPIA (Applied Theatre in Practising Integrated Approaches) nemzetközi projekt Erasmus+ programjának keretein belül, a Káva Kulturális Műhely képviseletében két delegált vett részt a malerargues-i Roy Hart Theatre workshopján. Ezúttal Somorjai Márton, a Káva színész-drámatanára osztja meg velünk személyes tapasztalatait a workshopról.

Az Erasmus+ keretein belül megvalósult ATIPIA elnevezésű nemzetközi színházi projekt során a Káva, a Roy Hart International Arts Centre, a Colaborative Reichenow, a Leeds Beckett University és a kolozsvári Shoshin Theatre Association tudás- és tapasztalatmegosztása zajlik. Január elején a Káva adott otthont a résztvevőknek. Az első két napon mindegyik vendégszervezet kóstolóként tartott egy rövid tréninget, mely során megismerhettük színházi nyelvüket, módszerüket, megközelítésüket. A három további nap során pedig a Káva próbálta megismertetni a többiekkel a résztvevő színházát.

A Roy Hart Színház képviseletében egy, az egyszerű kvantitatív számítások szerint 10 éve is idősnek mondható pár jött el Budapestre: Carol Mendelsohn és Saule Ryan. A  legmeghatározóbb kép, ami megmaradt nekem kettejük párosáról alsó hangon szokatlan, felső hangon megmosolytató volt. A legkülönbözőbb hétköznapi helyzetekben adtak ki avatatlan fülek számára furcsa, behatárolhatatlan mélyből felszakadt hangokat. Majd, mintha mi sem történt volna, folytatták a párbeszédet, vagy éppen a teájukat.

Számomra külön érdekes volt, hogy ezzel a korosztállyal színházi szakmai élményem eddig nem volt. Egészen a malerargues-i utazásunkig a hangunk középpontja felé.

Alfred Wolfsohn – a gyökerek

Alfred Wolfsohn katonaként részt vett az I. világháborúban. Ott olyan embertelen élmény érte, aminek és sebesülésének következményeként több nap is kiesett a emlékezetéből. Az emlék, ahogyan egyik bajtársa a segítségért kiált, de ő maga is sebesültként nem tud a segítségére sietni, és nem is jelzi neki, hogy hallja őt és a közelben van, olyan traumaként maradt meg benne a háború elteltével is, mint amilyet a Vietnamban szolgált katonák kapcsán ismert meg a közvélemény. Wolfsohn lelkileg és testileg megtörve kereste a kivezető utat ebből az állapotból. Végül arra jutott, hogy

a közös nevező test és lélek között a saját hangja lehet.

Több énektanárt is megkeresett, hogy foglalkozzon a hangjával, de sehol nem lelt olyan mesterre, aki rá tudta volna vezetni az útra, ami a saját hangja és ezáltal lényege felé vezet. Így aztán egy zongora, egy az anyukája által neki sokat énekelt gyerekkori dal és a Jung-féle pszichológia tanulmányozása segítségével saját maga dolgozott a hangján. Londonba emigrált, és ott idővel többen csatlakoztak ehhez a munkához. Saját maga tanításán keresztül vált tanárrá, hanggyakorlatának sarokkövei az INTENZITÁS, a KONCENTRÁLTSÁG és az ÖNKIFEJEZÉS lettek. Egy fiatal, lehengerlő személyiségű színésznövendék is csatlakozott hozzá, aki később vezetője lett a Wolfsohn tanításain nyugvó színházi munkának.

 

Chateau de Malerargues

A Wolfsohn tanítványáról elnevezett Roy Hart Színház megalakulásától kezdve London belvárosában működött egy kisméretű próbateremben, majd miután ott mind szakmai, mind fizikai értelemben elfogyott körülötte a levegő, a ’70-es évek elején költözött Londonból Dél-Franciaországba, a Cévennes nemzeti park egyik dombjának oldalába, egy régen selyemmanufaktúrának helyet adó épületegyüttesbe.

Mikor rátaláltak erre a meseszép helyszínre, lakhatatlan rom volt az épületek jó része. Most már kollektívaként hivatkoznak az ott dolgozó csapatra, de akkor még leginkább kommunaként éltek ott a társulat tagjai. A kezdeti malerargues-i időkben a csoport egyik része fenntartotta a szakmai munkát és ápolta az Alfred Wolfsohn által hangterápiaként elkezdett, majd a tanítványa, Roy Hart által inkább hangalapú színházként továbbfejlesztett munkát. Voltak, akik a környéken dolgoztak, hogy az így kapott pénzből biztosítsák a műhely/közösség fennmaradását. A többiek pedig a hely felújításán és infrastrukturájának fenntartásán dolgoztak.

Nem tudom ez a kivonulás mennyire illeszkedik tudatosan a ’60-as évek végi hippimozgalom által kirajzolódott folyamatba, de azt gondolná az ember, hogy egy világvárosból egy erdő közepére való költözés alapvetően befolyásolja egy közösség szakmai munkáját. Mikor viszont erről kérdeztem Carolékat, ők a hangmunka szempontjából nem tulajdonítottak ennek nagy jelentőséget. Ennek a magyarázata az lehet talán, hogy a kezdeti időket az alapvető infrastrukturális feltételek megteremtése határozta meg, illetve az, hogy a külső hangok szinte teljes kizárásával a belső hangok megfigyelésére épül a munkájuk. Számomra, aki a Káva, a minket körülvevő világra erősen reflektáló színházfelfogásában szocializálódtam, ez a felismerés kissé meghökkentett.

 

Egy talált hang megtisztítása

Nekünk nincs módszerünk.

– válaszolta Carol egy kerekasztal beszélgetésen elhangzott kérdésre. Bár úgy érzem, ezután az egy hét után tudnék vitatkozni vele, de tiszteletben tartom ezt a kijelentését. Így aztán olvassátok úgy ezt bekezdést, mint egy résztvevő olvasatát a a Roy Hart-féle Hangmunkáról. Lehet, hogy tele lesz a saját meglátásaimmal, és felismeréseimmel, de az is lehet, hogy hemzsegni fog a többiek által is megélt tapasztalatokkal. Sőt, bizonyára evidenciákra is lelhettek benne.

A színházi szakmában a hanggal való foglalkozást hangképzés néven ismerjük. A roy hart-i munka azonban teljesen másként, inkább hangkeresésként, hangfelfedezésként viszonyul ehhez. Ez alapján

hatalmas hang-rengeteg rejlik a testünkben, ami lényegében végtelen, él és ezáltal folyamatosan változik.

A mi a feladatunk, hogy képesek legyünk rá, hogy benne otthonosan mozogjunk, új ösvényeket, új fákat fedezzünk fel benne. A feladatunk az, és a Roy Hart mesterei abban nyújtanak segítséget, hogy új, a komfortzónánkon túl eső területekre legyünk képesek elkalandozni. Olyan hangminőségek lakoznak bennünk, amelyeket direkt módon, például színpadi éneklés, hanghasználat során nem vonunk művelés alá, bizonyos élethelyzetekben azonban kiszakadnak belőlünk. Itt lehet szó babahangokról, melyeket az öröm, az ijedtség, vagy valamilyen szükséglet kielégítetlensége, vagy egyszerűen a hangunkkal való feszélyezetlen játék vált ki. De természetesen felnőttként is kerülünk olyan helyzetekbe, mikor artikulálatlan sikoly, hörgés, vagy ordítás hagyja el a szánkat.

Így aztán ez az egyhetes munka olyan érzékenyen pontokon érintheti meg a résztvevőket, hogy akár sírásig, vagy önkívületi állapotba hajszolja őket. Régi sebeket téphet fel, vagy olyan élményeket hívhat elő hangokon keresztül, amelyeket nem tudatosan osztunk meg. A résztvevők profizmusának, elhivatottságának és empatikus hozzáállásának köszönhetően ezek sérülés nélkül történtek meg.

Hogy visszatérjek Carol és Saule Budapesten elsőre megmosolyogtató ad hoc hangkiadásaira, a hét végére rá kellett jönnöm, és saját magamon is érzékelnem, hogy ez egy megbizonyosodás, visszaigazolás arról, hogy

a hangom létezik a testemben. Ezáltal tudom, hogy élek, és bármikor használhatom, mikor csak úgy döntök. Mint ahogyan a születés pillanatában is az az egyértelmű jele az életnek, hogy felsírunk.

Alfred Wolfsohn személyes története pedig azt mutatja meg nekünk, hogy egy-egy magunkban megtalált hangban nem is csak saját életünk korábbi lenyomatát fedezhetjük fel, hanem akár anyáink és apáink generációk óta magunkkal hozott emlékeit. Az pedig, hogy ezeket színpadi emberként tudatosítsuk magunkban, és akár művelésünk alá vonjuk, nem elhanyagolható munka.

Somorjai Márton

Az ATIPIA projekt tamogatója az Európai Unió Erasmus+ programja

 

A projekt oldala elérhető a gombra kattintva:

> > >