– Szia, mi van veletek, hogy vagytok? Dolgoztok?

– Hát, szia. Napok óta szenvedek ezzel a bejegyzéssel. Írni kell, mert senki nem tud rólunk, nem hallatszik a hangunk… pedig nem vagyunk olyan kevesen (összesen 80+ független színházi társulat / szervezet / egyéni alkotó jövője a tét most). Elveszünk egyik oldalról a problématengerben, másik oldalról a “minden rendben van és még színházi olimpiát is rendezünk” hangulatban. Látványosság van, botrány nincs. Ünneprontó és akadékoskodó, kerékkötő és agitátor, ellenzéki és Soros-bérenc lehet bárkiből, aki szót emel, hogy a falak papírmaséból vannak, a mosoly nem valódi, a csillogás talmi, az eredmény hamisítvány, a valóság alternatív. Még a minket ismerők-követők körében sem vált egyértelművé: egy korszak ért / ér véget és helyette nem kezdődött az égvilágon semmi, mi pedig a teljes bizonytalanságban vergődünk és arra kényszerülünk, hogy vagy befejezzük a munkánkat vagy radikálisan átalakuljunk (amennyiben erre nyílik bármilyen lehetőség és marad hozzá belső akarat, energia).

Mi a színházi nevelésre / részvételi színházra életeket építettünk. Hiszünk benne, értünk hozzá, erőnk teljében vagyunk, még bőven vannak ötleteink, terveink. Nem egyszerűen az egzisztenciánkat féltjük, az eddig is futóhomokra épült, ennek tudatában dolgoztunk. De ez most más, tényleg más. Eddig nem üzente az állam, hogy nincs rátok szükségem, nem akart egyik pillanatról a másikra teljesen kivonulni a független színházi területről.

Ismerjük az álságos indoklást: háborús helyzet van, tehát pénz nincs. Se működési támogatás, se az ún. kiegészítő pályázatok, se NKA, semmi, amiből eddig a terület képviselői dolgoztak. Semmi, ami állami. Mert ez már nem az állam dolga. Ez már tényleg nem az állam dolga? Tudod mit? Szerintem évekkel korábban lehetett (kellett) volna párbeszédet indítani arról, mi az állam szerepe a területünkön. De az nem koncepció, csak a másik semmibe vétele és megalázása, hogy minden értelmezhető magyarázat nélkül egyik pillanatról a másikra elapasztjuk a forrásokat. Miközben azt is látjuk, hogy van ám pénz dögivel, tán sosem volt ennyi. Kultúrára is. Mi akkor az üzenet felénk? Velünk van a baj? Pontosan mi?

„Tudod, a helyzet az jó, de nem reménytelen”, avagy sose voltunk a pikszisben, de abból is kiestünk. Szokjuk meg, ha színházat akarunk csinálni, akkor azt az állam segítsége nélkül kell tennünk. Tehát akkor amit eddig nyújtott, az “segítség” volt? Ez a jó szó? Minket, szegény rászorulókat eddig segíteni kellett? Mi nem ebben a tudatban dolgoztunk. Nem az van, hogy amit csinálunk (a mi esetünkben: életkori, erkölcsi, társadalmi problémákat és jelenségeket boncolgató részvételi színházi előadások főként gyerekeknek és fiataloknak), szóval mindez önmagában, mondjuk a magas minőség és a társadalmi hasznosság okán értéket jelent ennek az országnak? Esetleg még abba a kategóriába is beleesik, hogy olyasmi, amit más – például az állam – nem tud (nem akar) megtenni? Bizonygatnunk kellene, hogy amit csinálunk, arra szükség van a közös jövőnk szempontjából? Huszonhat évnyi alkotómunka, százezernyi gyerek és fiatal résztvevő, több ezer előadás, számtalan szakmai elismerés, kutatások, könyvek és filmek, képzések sora nem elég bizonyíték? Csak mi gondoljuk, hogy veszteség lesz, ha eltűnünk? Hogy ezáltal sok szempontból szegényebbek leszünk? Hogy országcsonkolás, ami most folyik?

https://www.facebook.com/AResztvevoSzinhaza/videos/201973089400225

Hirdessünk évadot, hisz itt az ideje! Íme:

Megpróbálunk elvergődni januárig, aztán meglátjuk.

Terveztünk három új előadást, ha az egyiket meg tudjuk csinálni, akkor hurrá.

Fel kell készülni a télre, mert a befogadó színházunk bizony zárva lesz.

Fűtés nem lesz és hát az áramszolgáltatás is irreálisan magas. Szóval irodát sem működtetünk három hónapig. Home office, kávézók-beli találkozások.

A legoptimistább forgatókönyvünk szerint, önmagunk folyamatos kizsigerelése mellett, erősen csökkentett működéssel, kevés előadásszámmal nekivágunk a következő évadnak és közben megpróbáljuk kitalálni, mi legyen, legyen-e folytatás (és ha igen, mégis hogyan).

Kösz, hogy megkérdeztél azért, és bocs, hogy nem tudok röviden válaszolni. De el tudjuk magyarázni hosszabban is, érthetőbben is:

„Ez az összeg talán elég lesz arra, hogy be tudjuk zárni a színházakat” – bevihette a kegyelemdöfést a kormány a független színházaknak:

Ha a dokufilmünket néznéd meg:

Ha támogatnál bennünket: