Drezdában a Bürgerbühne kapcsán, bárki, akit a kezdetekről kérdeztünk azt mondta, hogy jobban le akarták képezni a várost a színházban. Hogy szerintük a színháznak szoros kapcsolatot kell ápolnia a városban élő emberekkel, az ő mindennapjaikkal, problémáikkal, történeteikkel.

Most gondolkodjunk el egy pillanatra ezen Budapest vagy Magyarország kapcsán.

Még hónapokkal az utazás után is a fejemben kavarognak a Kávás kollégáimmal folytatott esti beszélgetések, melyek legalább annyira inspirálóak voltak, mint maga a drezdai színház.

Te melyik buborékban műélvezel?

– tette fel a kérdést egyik, “radikálisan” elit kultúra ellenes kollégám. Mert ugyanis a budapesti színházak ezt csinálják. Legyen szó alternatív/független/kő-/művész- vagy közönségszínházról. Egy felső-közép réteget szolgálnak ki, akivel együtt hümmögnek az emberi lét általános etikai kihívásai, a hatalom természete, egyes drámaírók zsenialitása kapcsán. Félreértés ne essék: én is ebbe a körbe tartozom. Csak olyan jó lenne kilépni belőle.

Jó lenne, ha a színháznak lenne köze a valósághoz. A drezdaiak nyelvén a városhoz. Pontosan leképezni a város szociológiai összetételét persze lehetetlen, de a törekvés ezen a ponton már elég lenne. Ha nem elégednénk meg azzal, hogy buborékokat építünk magunk köré, amin belül fontosak vagyunk, ahol egymásnak magyarázzuk, hogy mennyire valós, éles, izgalmas, pontos és létszükséglet, amit csinálunk. Izgalmas kísérlet megfogalmazni, hogy pontosan kinek és pontosan miért is fontos a létezésünk. Bármelyik társulaté.

(Előre is elnézést kérek minden olyan csoporttól, társulattól, aki ezt próbálja és csinálja. Minden tiszteletem az övék. Nyilván a Káva is erre törekszik. Gondolatmenetem általánosít, és minden sora megcáfolható ellenpéldákkal.)

Jó lenne egy olyan színházi világot építeni, ahol tudunk valamit mondani az alsós tanárnőnek, a közmunkásnak és a szakiskolában tanuló burkoló srácnak vagy csajnak is. Ahol esetleg ők is mondhatnának nekünk valamit.  Ahol a színház egy olyan fórum lehetne, ahol mindenkinek van helye. Érzem a mondat végtelen idealizmusát és naivitását. Érzem. De akkor is.

Ahogy Kovács Bálint írja a POSZT kapcsán: “(…) szinte semmit nem tudunk meg belőlük arról a korról, arról a helyről, amelyben élünk, azokról a kérdésekről, amiket reggel nyolc és éjfél között felteszünk magunknak, a barátainknak, vagy amelyekkel szembesítenek bennünket a munkahelyünkön, a médiában, a káromkodásokkal tömött villamoson.” Kiegészítve azzal, hogy amiket mi teszünk fel kérdéseket, azok még hagyján. Mi, a buboréklakók. Számtalan ember kérdései még csak el sem jutnak hozzánk, azt sem tudjuk, hogy léteznek – akár a kérdések, akár az emberek.

Pedig pont ennek a megismerésnek az eszköze lehetne a színház, a művészet. Amikor a kultúra és a színház nem luxus, hanem az élet, a világ, önmagunk és a valóság megismerésének egy módja.

És ez a mód nem csak a körút környékén és rendezett agglomerációkban élők számára nyitott. Elviekben mindenki számára annak kellene lennie.

Kollégáimmal nem jutottunk dűlőre, hogy miért nem történik meg ez. Hiszen személyesen ismerünk számtalan olyan szakembert, aki hasonlóan gondolkodik, mint mi. De akkor mi hiányzik ahhoz, hogy ez egy általánosabb dolog legyen? Bátorság? Kiállás? Finanszírozás? Központi akarat?

Úgy vagyok ezzel mint az egyszeri drámatanár: inkább kérdéseim vannak, mint válaszaim.

Balassa Zsófia

A Káva áprilisban tanulmányúton vett részt a drezdai Bürgerbühne Staatsschauspiel-ben. Az utazás az Erasmus+ 2017-1-HU01-KA104-035500 számú Felnőttoktatási mobilitási program keretében valósult meg.

A cikk első része itt olvasható.