Juventas II. – drámapedagógiai módszerek a bűnmegelőzés szolgálatában című projektünk keretében 2020 szeptember első hetében hat délelőttön vagy délutánon át dolgoztunk az Aszódi Javítóintézetben.

“No stuffoskodás!”

  • “No stuffoskodás!
  • Adjuk meg egymásnak a tiszteletet, megbecsülést!
  • Ne nyomjuk el a másikat!
  • Vegyük komolyan a feladatokat!
  • Segítsünk egymásnak, ne szóljuk le egymást!”

A fenti felsorolás idézet a legfontosabb, közösen, a résztvevőkkel meghozott szabályaink közül, arra az 1 hétre, amíg együtt dolgoztunk egy közös cél érdekében. Célunk az volt, hogy a fórumszínház módszereit alkalmazva, folyamatain haladva, hozzunk létre egy előadást, amelyet az intézetben élő többi növendék részvételével működtetünk.

Juventas II. – drámapedagógiai módszerek a bűnmegelőzés szolgálatában című projektünk keretében 2020 szeptember első hetében hat délelőttön vagy délutánon át dolgoztunk az Aszódi Javítóintézetben. Az előadást 9 fiatal részvételével hoztuk létre és közel 40 növendék részvételével működtettük. A Kávát Sereglei András és jómagam, Milák Melinda színész-
drámatanárok, a Parforumot Oblath Márton kutató képviselte és velünk dolgozott még Lipka Péter, pszichopedagógus és művészetterapeuta. Péter korábban a Budapesti Javítóintézet munkatársa volt.

Gyönyörű, gondozott parkon át vezet az út a főbejáratig. Várták már az érkezésünket, szívélyesen fogad minket az intézményvezető-helyettes úr, az egyik csoportvezető nevelő és várnak minket az előtérben a leendő játszóink is. Kíváncsi fiatal srácok. Megmutatják nekünk a könyvtárszobát, amely barátságosan berendezett és a színházi munkához ideális terekkel rendelkező helyiség. Kicsit talán zavarban is vagyok, mert úgy érzem magam, mint egy kollégiumban, nem pedig egy javítóintézetben. Ez az érzés egész héten megmaradt bennem, de nap, mint nap kaptam a jeleket, amelyek visszahoztak a valóságba.

A fórumszínházban olyan témákat keresünk az előadásokhoz, melyek az adott közösségnek fontosak. Augusto Boal képszínház módszerével dolgoztunk. Sok esetben arról szól, amit elnyomásnak nevezünk. 3 jelenetet készítettünk el. Az egyik egy bírósági tárgyalás, ahol a fiatalkorú azt szeretné elérni, hogy szabadlábon védekezzen, hogy eltarthassa addig a
családját, kiskorú gyermekeit. A második jelenet egy autókereskedésben játszódik, ahol egy szabadult elítélt szeretne autót vásárolni. Pénze van hozzá, ám a priusz ellehetetleníti az üzletkötést, nem kap bizalmat. A harmadik jelenetben egy baráti társaságból való kirekesztést, kiközösítést látunk, ahol valakit kihagynak a közös koccintásból.

A nézők – közel 40 növendék és nevelőik – azon gondolkodott együtt, hogyan lehetne javítani az elnyomott helyzetén. Mitől kerülhet a szereplő jobb helyzetbe? Milyen megoldások lehetnek egy-egy nehéz helyzetben a fizikai agresszión, hatalomgyakorláson túl? 60 percen keresztül tartott a fórumszínházi előadás. 

 

Az intézet ebédlőjében megszületett a színház, koncentrált figyelemmel és csenddel, és volt hangja számtalan véleménynek és megoldási lehetőségnek. Tényleg varázslatos élmény volt. 

De megszoktam már, hogy ki kell zökkennem a varázslatból, térjünk vissza a valóságba. A fiúk verbális kommunikációja meglehetősen alacsony, sokuknak még nincs meg a 8 általános. A színházi formák, a képekben való gondolkodás nyitott utat hozzájuk. Erős bennük a vágy, hogy megmutassák kicsodák ők, de mindez keveredik a folyamatos hárítással. Elsődleges nyelvük nem a beszéd, hanem a gesztusok, a mimika és leginkább a tekintetek. Nagyon figyelik egymást, nagyon figyelnek minket.  Nem elutasítóak, kirekesztőek, vagy ellenségesek velünk, hanem érezhető, hogy ők a jelekből értenek. Mi vendégek vagyunk, ők pedig vendégszeretőnek bizonyultak.
Rendkívüli gyorsasággal mérik fel a helyzeteket, a szerepeket, a viszonyokat. Leginkább képekben gondolkodunk, képeken és színházi jeleneteken keresztül kommunikálunk egymással. A sok beszédnek, magyarázatnak itt nincs helye. 

Hogy mi rángatott ki újra és újra egy átlagos kollégium hangulatából? Hogy kirajzolódtak a sorsok. Hogy felvillantak élethelyzetek, történetek. A kisfiúé, aki sosem kerülhetett ki a szamárpadból. Akit kinevetnek és megaláznak a származása miatt. Akit egy gyerekcsínyért körmössel illetnek a többiek szeme láttára. Akit csicskáztatnak a nagyobbak és nem mer ellenszegülni nekik. Akinek nincs fogalma arról, hogy mit jelent a család, mert csecsemőotthonból, nevelőotthonba, nevelőotthonból javítóintézetbe került.  “Nekem se családom, se semmim…”. Aki ha fél, a kispadra ültetik. Hogy stuffoskodni, itt szinte muszáj…

Belenéztem  szemekbe és nem láttam a bűnt… Folyton emlékeztetnem kellett magam, hogy én is olyan éber legyek, mint ők. Hogy elkapjam a jeleket, gesztusokat. Mégsem sikerült mindig. Más szabályok szerint élünk. Akiről azt feltételeztem, hogy ő ott tart, hogy számot vetett már az életével, a bűneivel és annak következményeivel, az megszökik a 3. napon…
Akitől tartok, hogy szétesik, hatalmas koncentráltsággal és figyelemmel vesz részt a jelenetekben. Hogy abban gondolkodunk közösen, hogy ha nem lehet az elsődleges és legkézenfekvőbb eszközhöz, a fizikai agresszióhoz nyúlni, ha meg akarunk oldani egy helyzetet, akkor mi van? És dőlnek az ötletek…

Nem gondolom, hogy ott, az összezártságban egymás között ezekhez az ötletekhez, eszközökhöz nyúlnak. De talán tovább viszik majd a kinti életbe azt, hogy együttműködve, stuffolás nélkül, kitartónak lenni valami, valaki mellett érvényes lehetőség lehet nehéz helyzetekben. 

Ahogy az egyikük mondta:  “ Velem a kinti világban még senki nem beszélt úgy, mint maguk. Nekem ez furcsa volt. Köszönöm.”

Milák Melinda

A drámapedagógiai képzések megvalósulását a JUVENTAS – Drámapedagógia a bűnmegelőzésben projekten keresztül a Belügyminisztérium és a Nemzeti Bűnmegelőzési Tanács támogatja.

“A sanyargatott”

Juventas II. – drámapedagógiai módszerek a bűnmegelőzés szolgálatában című projektünk keretében 2020 augusztus végén hat délelőttön át dolgoztunk (újra) a Budapesti Javítóintézetben.

Célunk az volt, hogy kézzelfogható tapasztalatokat szerezzünk a fórumszínház módszerének működtetéséről intézetis környezetben. A Kávát Patonay Anita és Takács Gábor színész-drámatanárok, a Parforumot Oblath Márton kutató képviselte és velünk dolgozott még Lipka Péter, aki korábban a Budapesti Javítóintézet munkatársa volt.

Nyolc növendéket kaptunk a mentál-team-től, az iskola dísztermében voltunk minden alkalommal.

A projekt fejlesztése és annak moduljaihoz kapcsolódó kutatás miatt az alábbi – minden foglalkozáson érvényes – szabályok voltak érvényben:

  • minden fórumszínházi alkalom kb. 210’ hosszú volt,
  • minden foglalkozás elején időt szántunk a csoportépítésre,
  • minden foglalkozás végén volt relaxáció, majd zárókör, ahol mindenki visszajelezhetett,
  • minden foglalkozást elemző beszélgetés követett, melynek résztvevői: Lipka Péter, Patonay Anita, Takács Gábor és Oblath Márton voltak; a cél a „mit miért csináltunk?” kielemzése volt,
  • minden foglalkozást és minden elemzést diktafonnal rögzítettük.

A fórumszínház módszertani különlegességeiből következően azt vizsgáltuk, hogy az “elnyomás” fogalmát hogyan és miképpen értik a növendékek, milyen történeteik, asszociációik és megoldási javaslataik vannak ennek mentén.

A csoportunk (8 növendék) nagyon hamar összekovácsolódott. Széthúzás, destruktív magatartás, a másik „szívatása” nem volt jellemző, nagyon hamar megérezték, hogy együttes erővel tudnak a legtöbbet kivenni a közös alkalmakból.

Az egyszerű Boal-gyakorlatoktól a képalkotáson át a színházi jelenetek készítésén át jutottunk el oda, hogy az 5. nap végére volt három rövid színházi jelenetünk, melyek különbözőképpen jelenítették meg az elnyomás témáját (családi helyzet egy behajtóval „megfűszerezve”, egy iskolai helyzet és egy maffia-helyzet). A hatodik napra szerveztük meg – az Intézet segítségével – a fórumszínházi előadást, melyen még tíz növendék vett részt. Az ő lehetőségük volt, hogy az egyes jelenetek megnézése-megértése után gyakorlati javaslatokat tegyenek és próbáljanak ki annak érdekében, hogy az elnyomotti helyzetekben lévő főszereplők sorsát érdemben jobbítsák.

A növendékek nagyon aktívan vettek részt a folyamatban, a jeleneteket kidolgozó csapat pedig elképesztő fegyelemmel és kreativitással vett részt a helyzetek improvizatív továbbgondolásában. 

Nagyon intenzív élmény volt ez a hat nap, minden perce izgalmas volt és túl azon, hogy működni láttuk a Boal-módszert, nagy hatással volt ránk a növendékek lelkesedése és kreativitása, fegyelme.

Takács Gábor

A drámapedagógiai képzések megvalósulását a JUVENTAS – Drámapedagógia a bűnmegelőzésben projekten keresztül a Belügyminisztérium és a Nemzeti Bűnmegelőzési Tanács támogatja.

A hagyomány nem beteg, nem kell azt ápolni

Színházi nevelés? Vagy színházra nevelés? Milyen célt is szolgál ez az előadás? Tanító jelleg? Szórakoztatás? A lényeg éppen ez, hogy nem kell pontosan meghatározni. Itt nincsenek konkrét, előre meghatározott válaszok, csak tengernyi lehetőség. Brecht célja is éppen ez volt, hogy gondolkodásra késztesse a nézőt és ne csak egy passzív kívülálló legyen. Itt is ugyanez a fontos, hogy elindítsanak valamit a középiskolások fejében. De itt még egy lépéssel tovább mennek és a hangsúly nem a színészeken lesz, hanem megfordul és a nézők lesznek a középpontban. Miattuk van ez az egész, értük. 

A Talpuk alatt című előadás „nézői”, – ha lehet egyáltalán ilyet mondani – megtapasztalják, hogy milyen is részt venni egy színházban, milyen amikor a felmerülő kérdéseken nekik maguknak kell elgondolkodniuk. Megtanulják, hogy milyen a színészi játék (hiszen a színészek ki-be lépnek a szerepeikből). De emellett részt vesznek a darabban és ők maguk is színpadra kerülnek és valamit át kell adniuk nézőközönségüknek. 

Ez a három óra alatt végig a kapcsolatot keressük a hagyománnyal. Hogy mi is az és van-e még realitása az adott világban? Hogyan lehet összekapcsolni a modern korral, egyáltalán szükség van-e rá? Mit okozhat a hagyományokhoz való túlzott ragaszkodás? Miért kell ezen túllépnünk és nem csak beszűkülten a saját nézőpontunkból látni a helyzetet? 

A középiskola az az időszak, amikor az ember a leginkább keresi önmagát, keresi a helyét a világban. Éppen ezért is jó ez a téma, mert a mostani generációnak már egészen mást jelent a hagyomány, mint a korábbiaknak, így egy újraértékelődés, önismeret tud megtörténni.

Az alaptörténeten keresztül megismerhetünk egy Kanadában élő magyar családot, akik tovább akarják vinni a magyar néptánc hagyományát. Csakhogy ők a valódi, sok évvel ezelőtti néptáncot akarják bemutatni, nem hajlandók megújulni. Ezzel a gondolkodással szemben lesz egy fiatal, elismert koreográfus, aki viszont teljes mértékben a modernséget támogatja. Ez lesz a darab fő konflikusa, ebből fog kibontakozni a történet. Ám ez sem egy lineáris történetfolyam lesz, hanem újra és újra visszajelzést várnak a közönségtől. A darab tetőpontján még egy játékot is bevezetnek, amivel tulajdonképpen a diákok fogják elsimítani a felmerülő feszültségeket. Ez a megoldás azért is jó, mert nem mondják meg nekik, hogy miről hogyan kell vélekedniük, hanem gondolkodásra késztetik őket, és nekik maguknak kell megoldaniuk a kialakult feszültséget. 

Mivel ez egy táncszínházi nevelési sorozat része, ezért az is fontos eleme, hogy mozgással tudjanak bemutatni cselekményeket, érzéseket. Erre bíztatják a fiatalokat is. 

Érdekes még az az elem is, ahogy a hagyomány és a modern keverékét próbálja ötvözni, és nem csak a néptáncban, hanem az apróbb elemekben is. Például a lány az asztalnál telefonozik, majd a következő pillanatban felugrik és eljár egy szatmári néptáncot. 

Az apa karaktere lesz a leginkább kompromitáló, aki csökönyösen ragaszkodik a régihez, hallani sem akar a változásokról. Úgy gondolja, hogy eredeti formájában tökélyre fejleszteni a “régit”, ez a legfontosabb. Erre viszont megkapja válaszul, hogy „a hagyomány nem beteg, nem kell azt ápolni”. Helyette viszont használni kell azt és teret adni az újnak. 

Az egész egy nagyon új élmény lehet a diákok számára. “El sem hiszem, aki előre tagadta, hogy ő ma bizony semmit sem fog csinálni, az most ott táncol a színpad közepén” – mondta egy meglepődött osztályfőnök. A komfortzónából való kilépés, annak a megtapasztalása, hogy milyen is csoportban együtt dolgozni, újat alkotni. Azt hiszem, hogy ebben a sokrétű, összezavarodott világban, ahol mindenki elkeseredetten keresi önmagát egy biztos pontot tud adni a felnövekvő nemzedék számára és egyben egy új értékrenddel is tudnak gazdagodni mindeközben. 

Nemzeti Táncszínház felkérésére, a Duna Táncműhely és a Káva Kulturális Műhely kooprodukciójában jött létre.

Szabó Noémi

Érik a szőlő

Szőlő utcai javítóintézet. Arról, hogy mi történik, ha egy ilyen intézmény beengedi a falai közé a drámát, az alkalmazott színházat és, ha ezeket a folyamatokat a kutatók szemüvegén át mélyebb rétegeiben is vizsgáljuk, már olvashattatok. Ha még nem tettétek, tegyétek. Ajánlom figyelmetekbe a Káva „Színház és pedagógia” című sorozatának 11. kötetét: Dráma és színház a bűnmegelőzésben.

Reklámblokk vége.

Az idei évadban mi vettük át a stafétát Bori Viktorral Patonay Anita és Takács Gábor kollégáinktól.

Idén is volt: Hat alkalom. Másfél órás időkeret. Szabályjátékok. Ön- és társismeret. Drámaórák, közös történetmesélés. Színház.

Emberségről gondolkodtunk egy tengerparti tragédia kapcsán. Filmes stábként értelmeztük, mit is jelent számunkra a cserbenhagyás. Tűzoltóként küzdöttünk, nem csak az elemekkel, hanem az igazságunkért is, amikor a vezetőnk visszaélt a hatalmával. Közösen indultunk el egy fiatallal, akinek maga mögött kellett hagynia a családját. Profi sportolóként fogalmaztuk meg viszonyunkat a sport drogjaival, a doppingszerekkel kapcsolatban. A folyamat végén pedig elutaztunk a közeli jövőbe, hogy megismerkedjünk boldog önmagunkkal. Ja, és minden alkalommal, így vagy úgy, de velünk volt a csodás Dixit kártya, a végtelen arcával.

És velünk volt Lipka Péter is, az intézet munkatársa, a mental team tagja. Ő maga is színházi ember, így nem csak a kapcsolattartásban, a tapasztalatmegosztásban, az előkészítésben és a napi állapotok feltérképezésében volt segítségünkre, hanem a konkrét drámás események lebonyolításában is.

Nélküle valószínűleg elvesztünk volna a rácsok labirintusában.

És persze ott voltak a srácok. Néhányan közülük még ott is lesznek. 13-18 éves legények. Ő értük történik ez az egész. Tízen kezdték a folyamatot, hatan fejezték be. Átkerültek Aszódra vagy éppen szabadultak. Az ő esetükben az a dilemma, hogy mi a jobb. Visszaengedni őket a veszélyekkel teli környezetbe, a hétköznapokba vagy itt tartják őket még egy ideig, ahol rendszer van az életükben, oktatást kapnak, erősödik a szabálytudatuk. Fontos kérdés. Gondolkodtam, gondolkodom rajta sokat. Nincs rá egyértelmű válaszom. Az jó. Szeretjük az ilyen kérdéseket. És ilyen kérdéseket vittünk nekik minden alkalomra. És voltak válaszaik. Mély gondolataik. Szerettek játszani. Vitatkozni. Működött a dráma. Ahogy néhányan megfogalmazták, a közös játék során legalább másfél órára elfelejtették, hogy be vannak zárva, bizonyos szempontból szabadnak érezhették magukat.

A legnagyobb félelmem, hogy elveszítem a fizikai, de főleg a gondolati szabadságomat. Küzdök is ellene nap mint nap, a jelenlegi helyzetben még inkább. Bezárva érzem magam. Másféleképpen, mint a srácok, de akkor is. A folyamat során is sokat tanultam tőlük és most is szívesen találkoznék valamelyikükkel, hogy adjanak tanácsot, ők hogyan teszik könnyebben átvészelhetőbbé a bezártság érzését. Mindannyian fogunk találkozni ezekkel a fiúkkal és bizony, interakcióba is lépünk majd velük valamilyen módon. Most például ki kell mennem boltba és felveszek egy védőmaszkot. Lehet, hogy éppen közülük készítette valaki.

Mi Kávások biztos találkozunk még velük. Benne vagyunk egy folyamatban. Érik a szőlő.

Kardos János

A drámapedagógiai képzések megvalósulását a JUVENTAS – Drámapedagógia a bűnmegelőzésben projekten keresztül a Belügyminisztérium és a Nemzeti Bűnmegelőzési Tanács támogatja.

Idegenekből egymást értő, segítő, kreatív csapat

Több, mint 7 éve foglalkozom gyerekekkel, elsősorban átmeneti otthonban lakókkal. Mivel pályaváltás után kerültem erre a területre, folyamatosan keresem azokat az eszközöket, melyekkel még jobban tudom színesíteni a foglalkozásokat. Régóta érdekelt a drámapedagógia, de munka mellett egy  hosszabb képzés nem fért bele az időmbe. A KÁVA Műhely 4 napos képzése pont megfelelőnek látszott, hogy belepillanthassak ebbe a módszerbe. Természetesen, a teljes kínálatból csak kis szeletet tudtunk „megkóstolni”, de nekem ez is többet adott, mint amire – képzetlenségemből adódóan – számítottam. Az elméleti alapozást Takács Gábortól kaptuk. Számomra ekkor derült ki, mennyire komplex a téma, mennyi műfaj, tevékenység típus fér bele.  Gábor lelkes elhivatottságának hatására máris kevésnek éreztem, hogy a négy napban csak a szabályjátékokkal lesz lehetőségünk közelebbről megismerkedni. A játékokat Bori Viktortól tanultuk meg. A  program összeállítása – kapcsolatteremtő játékoktól az érzékelés-, készség-, képességfejlesztő, szituációs, ön- és társismereti játékokon keresztül a bizalomjátékokig haladtunk, – remekül érzékeltette, miként lesz bő tucatnyi idegenből egymást értő, segítő, kreatív csapat. Viktor jókedve és lendülete végig nagy segítség volt. Nem minden játékot kedveltem meg egyformán, de a saját határaim feszegetése közben is biztos lehettem abban, hogy figyelemmel, empátiával átsegít a zökkenőkön. 

A játékok feltételeinek megteremtése, szabályainak elsajátítása és a begyakorlás mellett megtanultuk a játéksorok kialakításának módját, azokat a szempontokat, amivel kiválaszthatjuk az adott gyerekcsoport összetételének legmegfelelőbb játékokat. Elemeztük az elkövethető hibákat (személyeskedés, minősítés), szó esett a speciális esetekről (SNI-s gyermek, hiperaktivitás),  a veszélyekről (bántás, fizikai sérülés), és a játékmester személyiségéről, felelősségéről is. A negyedik napot azzal a zárógyakorlattal fejeztük be, melynek során kisebb csapatokban 3 játéksort állítottunk össze, és azokat egy-egy résztvevő le is vezette, majd megbeszéltük a tapasztalatokat. A képzés során bepillanthattunk egy komplex színházi nevelési elődadásba is (felvételről). Fantasztikus volt látni, hogy a felnőtt színészek által felkínált helyzetbe miként lépnek be a fiatalok, hogyan közelítenek először óvatosan, majd egyre nagyobb átéléssel, egyszerre játszva és megfigyelve magukat. Szakmai segítséget vártam, de sokkal többet kaptam a négy nap alatt: felszabadult játékot, hasznos ötleteket, tapasztalatcserét mind az oktatóktól, mind a csoporttársaktól. Önismereti tanfolyam, inspiratív csapatmunka volt egyben. Köszönöm mindannyiuknak, hogy részese lehettem ennek az élménynek, és nagyon bízom benne, hogy lesz még alkalmam ezekre az alapokra építeni a program folytatásában!

Hodruszky Mónika
gyermekgondozó

A drámapedagógiai képzések megvalósulását a JUVENTAS – Drámapedagógia a bűnmegelőzésben projekten keresztül a Belügyminisztérium és a Nemzeti Bűnmegelőzési Tanács támogatja.

Anyanyelvi szinten – Fórum 2020

Jó hangulatú és inspiráló három órát tölthettek el együtt azok, akik Lipták Ildikó „Anyanyelvi szinten” workshopjára jelentkeztek. Téma: a nézői aktivitás és a részvételi lehetőségek vizsgálata, különböző színházi eszközökön és nyelveken keresztül.
A bemelegítő játékok után egy tartalom nélküli jelenetet, pár sor párbeszéd formájú szöveget kaptunk, amit három csoportra bontva kellett különböző színházi nyelveken feldolgozni. Adott volt, hogy egy munkahelyi helyzetben játszódik a jelenet, viszont a szövegből érezhető, konkrét konfliktust a csoportok már külön, maguknak keresték meg. Az első kör végére tehát 3 jelenet született, egy báb-jelenet a vírus terjedéséről, egy kisrealista jelenet a munkahelyi viszonyokról, valamint egy mozgásos jelenet a nők eltárgyiasításáról.

Miután megtekintettük az elkészült jeleneteket, a következő körre azt az instrukciót kaptuk, hogy keressünk olyan nyitási pontokat és formákat, amiknek segítségével interakcióba tudnánk kerülni a közönséggel. Kellett választanunk egy olyat, ami a formából adódóan működőképes, valamint egy olyat, ami kvázi unortodox, tehát furcsa, szokatlan, ami
nagy eséllyel nem működne a valóságban, viszont most kísérletezhetünk, és kipróbálhatjuk.
Idő híján azzal sajnos már nem tudtunk foglalkozni, hogy kicseréljük a különböző színházi stílusokat, és megnézzük, úgy melyik interakciós lehetőségek működnek.

Szerintem nagyon erős jelenetek születtek, és az őket követő megbeszélések is tartalmasnak bizonyultak. Ha egy pillanatot kellene kiválasztanom, hogy mit viszek el magammal, akkor az a bábos jelenet nyitása, amikor a felkínált tárgyakkal nézőként megoldhattam (vagy csak tovább ronthattam) a jelenet konfliktusát.

Horváth Benji

Termékeny káosz – Fórum 2020

Most, hogy már harmadik alkalommal hallgatom a Fórumot, körülbelül tudtam, mire számítsak: nagyon különböző, de mégis egyforma emberekre, együttműködő tudáscserére. Az idei kiadás viszont ehhez képest is jó nagy bomba volt.

Azt (is) szeretem a Káva rendezvényeiben, hogy átitatja őket az itteni általános szellem: a mindennemű akadályok átlépése, a tudás keresése, mint olyan. Cziboly Ádámot például Bergenből, Norvégiából kapcsolták be Skype-on, nemcsak az előadása, hanem a blokk végére elhelyezett vita idejére is. Az ilyen lektűrök után azért, akárhogy is szeretjük az otthonunkat, megindul az elvágyódás. Például mikor olyasmik derülnek ki, hogy Norvégiában minden óvodapedagógus és tanító kap 25 órás drámapedagógiai alapképzést, vagy hogy az ottani egyetemisták egyszerre mennek terepre és kutatnak; ugyanolyan fontosnak és egymást erősítőnek tartják a két területet.

 

Persze aztán gyorsan visszatalálunk a jelenünk valóságához, és előkerül a politika, a politikusság problémaköre. Végül ez lesz az, ami az első blokk előadóit (Cziboly Ádámon kívül Antal Klaudiát és Patonay Anitát) összeköti. Izgalmas nézni, ahogy a kutatók zárt, önmagukban működő rendszerei összeütköznek egymással. Amikor a részvételi akciókutatásokban résztvevő Oblath Márton felveti Antal Klaudiának – aki doktori értekezését a részvételi színházban előforduló politikadefiníciókból írja –, vajon érdemes-e elszeparálni a nagypolitikát a civil politikától, mikor ezeknek az előadásoknak a társadalmi környezete talán éppen ennek a kettőnek a kölcsönhatásából születik meg. Vagy Patonay Anitának, aki egy KISZ-fenntartású volt csoport véleményszínházáról beszélt, hogy éppen ez a környezet olyan jellegű-e, amiben meg tudnak képződni a valódi véleménynyilvánítás feltételei.

Kérdésből van rengeteg; válaszból is persze, de az idő szűkössége miatt arra már nem feltétlenül van lehetőség, hogy ezek a nézőpontok össze is érjenek (már ha egyáltalán össze tudnak és össze kell nekik). Mindenesetre az az egyetemi fajta zsongás a fejemben, amikor még nem tiszta minden, de adatok és szempontok ütköznek össze nagyon gyorsan, érezhető.

 

Úgy alakul, hogy a második blokk inkább a gyakorlaté. A tét persze itt sem alacsony, sőt: minden előadó olyan projektekről számol be, amelyeket a társadalom ilyen-olyan marginalizált rétegeivel végeztek. Schermann Márta és Romankovics Edit az Art-Ravalónál állami gondozott fiatalok képzését vállalják, Vági Eszter a Katona Eltáv programjával egy hevesi kis falu felzárkóztatásába csatlakozott be, míg Oblath Márton a Sajátszínház kezdeményezés egyik projektjének részvételi akciókutatási tervét ismertette.

A Golden Dániel által vezetett beszélgetés is jóval praktikusabb terepre került át. Mi ezeknek a programoknak a célja, mi történik, ha befejeződnek és mérhető-e a társadalmi haszon? Ha igen, hogyan? Ezek a kérdések már semmiképpen se fognak termékeny káoszt okozni a fejekben, sokkal inkább fontos orientációs pontokat fixálnak. És mikor felmerül, hogy azoknak az indikátoroknak nevezett értékeknek, amelyeket bizonyos támogatók bekérnek projekttervezéskor (EQ-növekedés, iskolába vagy dolgozni járók aránya stb.) tulajdonképpen semmi értelme nincsen, amit mi csinálunk, az sok szempontból nem mérhető – akkor először furcsa, hogy nem hangzik el a mondat „de”-vel kezdődő második része (mármint hogy de hinni kell benne és kész). Aztán rájövök, hogy itt, ezek között az emberek között szerencsére ez nem is kérdés.

Elefánti Emma

TITOK-CSALÁS-TAKARÁS

 „Ne szólj hát, minek oda szó, hol egy tekintet,

egy mozdulat többetmondó.”

/Kányádi Sándor/

 

Vajon milyen arcok lesznek? Milyen lesz maga a program, és jófej lesz, aki tartja? Fizikai színház? Jesszus, 3 óra alatt kipurcanok! Tökre érdekel ez a téma, de félek… hmm…je-lent-ke-zés…elhívom XY-t is magammal! Ó, de nem ér rá…vagy legalább annyira parázik, mint én. Most mit tegyek?!

Valószínűleg sokak fejében végigfutnak ezek a kérdések, mikor egy teljesen új tevékenység, közösség felé nyit. Viszont ne felejtsük el, mennyire felszabadító, mikor kifejezetten pozitív lesz egy ilyen találkozás.

Ma egy eseményed lesz: Határes(e)tek – Nagy Henrik, fizikai színházi workshop – fogadott az eseményértesítő a villamoson. Megérkezek. Kedves, ismeretlen, hozzám hasonló érdeklődő tekintetek, cipők levetve. Készen állunk. Játék, s munka 3 órában. Ijesztően hangzik még mindig?

Rövid bemutatkozás, bemelegítő játékok után TITOK-CSALÁS-TAKARÁS fogalmakkal dolgoztunk improvizatív módon egyénileg és csoportosan is, melyet a végén bemutattunk egymásnak. Megtapasztalhattuk, hogy a mozdulatok modalitásbeli különbségei mennyit számítanak, hogy egy klasszikus zenemű mennyire jól tud állni egy burlesque jellegű mozgássornak, hogy mennyire fontos kísérletezni, kipróbálni dolgokat- úgy, hogy közben jórészt észrevétlenül nem történt egymás között verbális kommunikáció. Az első pillanat, mikor feltűnt ennek a hiánya, mikor kizárólag kézjeleket használhattunk beszéd helyett. Számomra tanulság volt ebből, hogy olykor maga a beszéd az, ami hátráltatja a folyamatot ahelyett, hogy segítené és ténylegesen kipróbálnánk valamit.

Csak pár visszajelzésből szemezgetek, s meglátod, a legközelebbinél nem gondolkodsz a „Jelentkezés” gombon:

„Örülök, hogy így a végére hallhatom mindenkinek a hangját is, viszont nagyon érdekes, hogy beszéd nélkül is milyen jót lehet alkotni!”

„3 óra alatt belekóstolni egy műfajba azt hittem képtelenség- ehhez képest te (Nagy Henrik) mindenből tudtál adni valamit, ami mégis egy egész és nem érzem darabosnak.”

„Nagyon hálásak vagyunk (Nagy Henrik), örülünk, hogy megismerhettünk és közösen dolgoztunk!”

„Ahhoz képest, hogy semmi előzetes képzettségem nincs, nagyon jól éreztem magam, nem éreztem különbségeket színházi és nem színházi ember között- és ez jó.”

„Jól éreztem magam! Egy jó kis csapat jött itt össze…”

„Olyan ismerős vagy valahonnan, de nem tudom honnan… tudod mit? Következő alkalomra utánanézünk!

„Mikor lesz a következő?!”

Barna-Pap Bianka

A test, mint erős közlő csatorna – Interjú Nagy Henrikkel

Számos tapasztalt és pályakezdő szakember, sok fiatal, a színház és a színházi nevelési terület iránt érdeklődő, gyakorlati tudásra vágyó felnőtt “kering” a Káva körül, ezért úgy gondoltuk (a korábbi évek tapasztalatai alapján), hogy egy workshop-sorozat sokat adhat mindannyiunknak. A közelgő első alkalom apropóján Nagy Henrik táncossal és koreográfussal, a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős hallgatójával beszélgettünk.

Mi az a fizikai színház?

A fizikai színház egy nehezen definiálható fogalom. Különböző társulatok fizikai színházi előadásai erősen eltérhetnek, hiszen minden rendezőnek más elképzelése lesz arról, hogy a fizikalitás, mint az előadás egy fontos rétege, milyen szerepet tölt be, hogyan kapcsolódik a feldolgozott anyaghoz. Horváth Csabánál például erősen jelen van a szöveg (és mint osztályfőnökünk, ő ezt is próbálta átadni nekünk az egyetemen), viszont a Gecko Theatre – a brit physical theatre egyik legjelentősebb képviselője –  előadásaiban sokkal kisebb szerepet kap a szöveg. 
Összefoglalva azt mondanám, a fizikai színház az, amikor a test erős közlő csatornaként van jelen, de hogy milyen mértékben idomul a többi kommunikációs lehetőséghez, az mindig nyitott kérdés marad. 

Mit tanultok az SZFE-n fizikai színházi koreográfus szakon? 

Az első három évben intenzíven dolgoztunk egy erős struktúrájú képzésben, ahol minden szemeszterben másra összpontosítottunk. Volt amikor improvizáltunk, volt amikor koreográfiát készítettünk, és volt amikor Csaba egy írott darabot rendezett és mi, mint színészek dolgoztunk vele. Azt hiszem, próbálta megmutatni nekünk az ő stílusát, miközben arra bátorított, hogy alkossuk meg a sajátunkat.

Miért erre a szakra jelentkeztél, mi motivált? Azt kaptad-e az SZFE-n, amit vártál?

Már az egyetem előtt dolgoztam Csabával, láttam előadásait. Nagyon inspirálónak éreztem azt, ahogy egy anyaghoz nyúl: friss volt és izgalmas. Minél többet szerettem volna tanulni tőle.
Természetesen nem azt kaptam amit vártam. Ez az 5 év sokkal nehezebb volt, mint előtte bármi, amibe belevágtam. Türelmet kellett tanulnom, főleg saját magammal szemben. El kellett fogadnom az állandó küzdelmet, és kutatást a megoldások után.
Fontos megemlíteni, hogy mi színházrendező – fizikai színházi koreográfus szakon vagyunk, ezért a képzésünkben legalább olyan fontos szerepet kapott az elméleti képzés, mint a gyakorlati. Tanított minket többek között  Radnai Annamária, Karsai György, Győrei Zsolt, Upor László, de volt kurzusunk Nádasdy Ádámmal is. Sokat tanulhattunk olyan kortárs táncosoktól, mint Gaál Eszter, Újvári Milán, Mészáros Máté, Csuzi Márton. Illetve voltak óráink Novák Eszterrel, Selmeczi Györggyel, Zsótér Sándorral, Keresztes Tamással, és Krisztik Csabával is. Egytől egyig mindenki szenvedéllyel adta át a tudását és most lelkiismeret furdalásom van, hogy csak néhányukat említettem meg.

Neked személyesen mit jelent ma/most a fizikai színház?

Egy lehetőséget arra, hogy képeket és metaforákat színházi nyelven meg lehessen fogalmazni. Én személyesen leginkább epikai anyaggal szeretek foglalkozni, mert  úgy érzem a fizikai színház segít abban, hogy a rejtett utalásokat, a leírásban megbújó kijelentéseket is megmutassuk egy műben.

Mit tudsz mindebből átadni 3 órában, a workshopra jelentkezőknek?

Azt gondolom, ez egy kutatás lesz, ami a testi kommunikációról szól.  A résztvevőkkel a saját testük közléseit vizsgáljuk majd és azokon fogunk dolgozni. Ez egy veszélytelen felfedezés, ahol 3 órán keresztül arra koncentrálunk, hogy mi is az a fizikalitás és hogyan lehetséges magunkat és másokat segíteni abban, hogy a kommunikáció új formáit keressük.

Mik a terveid? Merre tovább?

Az egyik legcsodálatosabb a fizikai színházban az, hogy nemzetközi. Egy különálló nyelv. Ebben az évben sokat voltam külföldön, főleg Angliában. Érdekel a kinti színházi világ és próbálok kapcsolatokat kialakítani alkotókkal. Több workshopon vettem már részt és szerencsére már tarthattam is egy-egy műhelymunkát. Egyetem után megpróbálok majd ott elhelyezkedni.

A workshop-sorozatról és a Henrik által vezetett első alkalomról itt olvashattok részletesebben:

> > >

A színház velünk született képességünk és emberi jogunk – Interjú Sereglei Andrással és Somorjai Mártonnal

2020. januárjában ismét Állampolgári Színház programot indít a Káva! Olyan 18 év feletti érdeklődők jelentkezését várjuk, akik szeretnék élményeiken és gondolataikon keresztül feldolgozni a KLÍMATEHETETLENSÉG témáját. A három hónapos próbafolyamat során a résztvevők saját történeteiből közösségi színházi előadás születik, melyet április végén mutatunk be.

Sereglei Andrást és Somorjai Mártont, a Káva színész-drámatanárait, az Állampolgári Színház vezetőit kérdeztük a részletekről.

Tavaly a veletek készített interjú utolsó kérdés az volt, hogy lesz-e folytatása a programnak. Most itt vagyunk, és nemsokára kezdődik az Állampolgári színház második évada.

Mit tanultál az előző évben az állampolgároktól?

S. A. Sokféle területről érkeztek emberek az előző csoportban, így sokat tanultam a banki munkáról, az óvodapedagógiáról, a mezőgazdaságról, az egyetemekről, a szervezésről és a televíziós újságírásról. És persze a lakhatásról, mint élethelyzetről, amely a legutóbbi témánk, hívószavunk volt a színházi munkában.

S. M. Számomra a tapasztalat és tanulság az volt, hogy ha van egy téma, egy forma, egy hely, amely minden résztvevőt valamilyen úton, módon ide hozott, akkor ott tényleg valami csoda és leírhatatlan dolog fog történni, amelyben nagyon örülök, hogy én is részt vehettem.

Miért fontos számodra az Állampolgári színház?

S. A. Én úgy gondolom, hogy a színház velünk született képességünk és emberi jogunk. Mindenki képes rá, mint gyerekkorunkban, amikor szerepeket játszottunk el egymásnak, egymással. Ez egy olyan eszköz, amely egyszerre szórakoztat, elgondolkoztat és a véleményünk kifejezőeszköze is.

S. M. Szerintem mindenkinek alanyi jogon jár, hogy betölthesse állampolgári szerepét az életében, viszont csak akkor válhatunk azzá, ha társadalmi lényként működünk, és a saját életünkön túl is tudunk tekinteni. Ehhez az Állampolgári Színház eddigi tapasztalatim alapján egy kivételes lehetőség, ahol figyelve hallgatjuk a másikat, elfogadjuk, hogy vannak közös ügyeink és nyitottak vagyunk a közös alkotásra.

Változott-e, és ha igen miben az Állampolgári színház célja a tavalyihoz képest?

S. A. A téma, hívószó igen, de az az alapvetés, hogy mint állampolgárok közösen gondolkodunk és elmondjuk a véleményünket a színház eszközeit használva egy mindannyiunkat érintő témában, itt Magyarországon, az ugyanaz, mint tavaly.

S. M. Véleményem szerint a végső cél nem változott, hiszen színház az egész világ, és állampolgár benne minden férfi és nő. Azaz továbbra is várunk mindenkit, hogy egy hívószó (klímatehetetlenség) mentén először egy belső, majd két alkalomra külső fórumot biztosítsunk az élményeinknek, tapasztalatainknak, történeteinknek.

2019-ben az év szava díját a klímavészhelyzet kapta, a téma aktualitása nem kérdés, mégis fontos, hogy miért éppen ezt a témát választottátok?

S. A. Mert ezen a problémán keresztül jól tetten érhető az a társadalmi diskurzus vagy diskurzus hiánya, amely jól jellemzi a világunkat. Az állampolgárok között, családban, munkahelyen, baráti társaságban beszélnek, vagy nem beszélnek róla mindegy is, de a fejekben ott van.

S. M. Engem is foglalkoztat a probléma és az a rengeteg kérdés, ami fölmerül a téma kapcsán. Hogy mi az egyén és mi a társadalom felelőssége? Milyen áldozatokat kíván a Föld megmentése? Fenntartható faj az ember? Mik a jellemzői a Homo Naturalis (Fenntartható Ember) fajnak? Ki mond(hat)ja meg nekünk / kinek hihetünk azzal kapcsolatban, mit kell tennünk, hogy túléljük a klímakatasztrófát? Vagy megérett az ember a pusztulásra? Képesek vagyunk több generációval előre tervezni, és értük a saját jólétünk kárára áldozatokat hozni? Elvész-e a művészet spontaneitása egy fenntartható világ racionális praktikumában? Ha már úgyis elkéstünk a túlélésért folytatott versenyfutásban, miért ne élvezzük ki az utolsó szép évszázadot, évtizedeket, éveket? – Ez itt csak pár kérdés a klímatehetetlenséggel kapcsolatban. Izgatottan várom, hogy mit gondolnak ezekről a résztvevők.

Az előző éves tapasztalataitok alapján, mit kaphat ettől a programtól, aki jelentkezik?

S. A. Itt csak a résztvevők visszajelzéseit tudom idézni. Kaptak egy közösséget, háromórányi biztonságot, figyelmet, lehetőséget, hogy játszanak, hogy magukra figyeljenek. Önbizalmat, hogy magabiztosabban álljanak ki magukért. Megtapasztalhatták, hogy mindenki véleménye ugyanolyan fontos, és semmi baj nincs akkor, ha különbözőek a nézőpontok, hiszen sokfélék vagyunk, de ez egy percig sem akadályoz meg minket a közös alkotásban. Valaki pedig az új otthona keresésének fontos szempontjait találta meg a közös gondolkodás során.

S. M. Talán a legkonkrétabb választ úgy adhatom, ha visszagondolok a tavalyi első találkozásunkra a játszókkal, hogy ki miért jelentkezett az Állampolgári Színházra. A résztvevők lehetőséget adtak önmaguknak az útkeresésre és saját határaik feszegetésére, esélyt adtak önmaguknak, hogy újra merjenek szabadon játszani. Időt kaptak önmaguktól önmaguknak arra, hogy kilépjenek a munka és a hétköznapi teendők világából.

További részletekért és jelentkezésért katints a gombra:

> > >