TITOK-CSALÁS-TAKARÁS

 „Ne szólj hát, minek oda szó, hol egy tekintet,

egy mozdulat többetmondó.”

/Kányádi Sándor/

 

Vajon milyen arcok lesznek? Milyen lesz maga a program, és jófej lesz, aki tartja? Fizikai színház? Jesszus, 3 óra alatt kipurcanok! Tökre érdekel ez a téma, de félek… hmm…je-lent-ke-zés…elhívom XY-t is magammal! Ó, de nem ér rá…vagy legalább annyira parázik, mint én. Most mit tegyek?!

Valószínűleg sokak fejében végigfutnak ezek a kérdések, mikor egy teljesen új tevékenység, közösség felé nyit. Viszont ne felejtsük el, mennyire felszabadító, mikor kifejezetten pozitív lesz egy ilyen találkozás.

Ma egy eseményed lesz: Határes(e)tek – Nagy Henrik, fizikai színházi workshop – fogadott az eseményértesítő a villamoson. Megérkezek. Kedves, ismeretlen, hozzám hasonló érdeklődő tekintetek, cipők levetve. Készen állunk. Játék, s munka 3 órában. Ijesztően hangzik még mindig?

Rövid bemutatkozás, bemelegítő játékok után TITOK-CSALÁS-TAKARÁS fogalmakkal dolgoztunk improvizatív módon egyénileg és csoportosan is, melyet a végén bemutattunk egymásnak. Megtapasztalhattuk, hogy a mozdulatok modalitásbeli különbségei mennyit számítanak, hogy egy klasszikus zenemű mennyire jól tud állni egy burlesque jellegű mozgássornak, hogy mennyire fontos kísérletezni, kipróbálni dolgokat- úgy, hogy közben jórészt észrevétlenül nem történt egymás között verbális kommunikáció. Az első pillanat, mikor feltűnt ennek a hiánya, mikor kizárólag kézjeleket használhattunk beszéd helyett. Számomra tanulság volt ebből, hogy olykor maga a beszéd az, ami hátráltatja a folyamatot ahelyett, hogy segítené és ténylegesen kipróbálnánk valamit.

Csak pár visszajelzésből szemezgetek, s meglátod, a legközelebbinél nem gondolkodsz a „Jelentkezés” gombon:

„Örülök, hogy így a végére hallhatom mindenkinek a hangját is, viszont nagyon érdekes, hogy beszéd nélkül is milyen jót lehet alkotni!”

„3 óra alatt belekóstolni egy műfajba azt hittem képtelenség- ehhez képest te (Nagy Henrik) mindenből tudtál adni valamit, ami mégis egy egész és nem érzem darabosnak.”

„Nagyon hálásak vagyunk (Nagy Henrik), örülünk, hogy megismerhettünk és közösen dolgoztunk!”

„Ahhoz képest, hogy semmi előzetes képzettségem nincs, nagyon jól éreztem magam, nem éreztem különbségeket színházi és nem színházi ember között- és ez jó.”

„Jól éreztem magam! Egy jó kis csapat jött itt össze…”

„Olyan ismerős vagy valahonnan, de nem tudom honnan… tudod mit? Következő alkalomra utánanézünk!

„Mikor lesz a következő?!”

Barna-Pap Bianka

A test, mint erős közlő csatorna – Interjú Nagy Henrikkel

Számos tapasztalt és pályakezdő szakember, sok fiatal, a színház és a színházi nevelési terület iránt érdeklődő, gyakorlati tudásra vágyó felnőtt “kering” a Káva körül, ezért úgy gondoltuk (a korábbi évek tapasztalatai alapján), hogy egy workshop-sorozat sokat adhat mindannyiunknak. A közelgő első alkalom apropóján Nagy Henrik táncossal és koreográfussal, a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős hallgatójával beszélgettünk.

Mi az a fizikai színház?

A fizikai színház egy nehezen definiálható fogalom. Különböző társulatok fizikai színházi előadásai erősen eltérhetnek, hiszen minden rendezőnek más elképzelése lesz arról, hogy a fizikalitás, mint az előadás egy fontos rétege, milyen szerepet tölt be, hogyan kapcsolódik a feldolgozott anyaghoz. Horváth Csabánál például erősen jelen van a szöveg (és mint osztályfőnökünk, ő ezt is próbálta átadni nekünk az egyetemen), viszont a Gecko Theatre – a brit physical theatre egyik legjelentősebb képviselője –  előadásaiban sokkal kisebb szerepet kap a szöveg. 
Összefoglalva azt mondanám, a fizikai színház az, amikor a test erős közlő csatornaként van jelen, de hogy milyen mértékben idomul a többi kommunikációs lehetőséghez, az mindig nyitott kérdés marad. 

Mit tanultok az SZFE-n fizikai színházi koreográfus szakon? 

Az első három évben intenzíven dolgoztunk egy erős struktúrájú képzésben, ahol minden szemeszterben másra összpontosítottunk. Volt amikor improvizáltunk, volt amikor koreográfiát készítettünk, és volt amikor Csaba egy írott darabot rendezett és mi, mint színészek dolgoztunk vele. Azt hiszem, próbálta megmutatni nekünk az ő stílusát, miközben arra bátorított, hogy alkossuk meg a sajátunkat.

Miért erre a szakra jelentkeztél, mi motivált? Azt kaptad-e az SZFE-n, amit vártál?

Már az egyetem előtt dolgoztam Csabával, láttam előadásait. Nagyon inspirálónak éreztem azt, ahogy egy anyaghoz nyúl: friss volt és izgalmas. Minél többet szerettem volna tanulni tőle.
Természetesen nem azt kaptam amit vártam. Ez az 5 év sokkal nehezebb volt, mint előtte bármi, amibe belevágtam. Türelmet kellett tanulnom, főleg saját magammal szemben. El kellett fogadnom az állandó küzdelmet, és kutatást a megoldások után.
Fontos megemlíteni, hogy mi színházrendező – fizikai színházi koreográfus szakon vagyunk, ezért a képzésünkben legalább olyan fontos szerepet kapott az elméleti képzés, mint a gyakorlati. Tanított minket többek között  Radnai Annamária, Karsai György, Győrei Zsolt, Upor László, de volt kurzusunk Nádasdy Ádámmal is. Sokat tanulhattunk olyan kortárs táncosoktól, mint Gaál Eszter, Újvári Milán, Mészáros Máté, Csuzi Márton. Illetve voltak óráink Novák Eszterrel, Selmeczi Györggyel, Zsótér Sándorral, Keresztes Tamással, és Krisztik Csabával is. Egytől egyig mindenki szenvedéllyel adta át a tudását és most lelkiismeret furdalásom van, hogy csak néhányukat említettem meg.

Neked személyesen mit jelent ma/most a fizikai színház?

Egy lehetőséget arra, hogy képeket és metaforákat színházi nyelven meg lehessen fogalmazni. Én személyesen leginkább epikai anyaggal szeretek foglalkozni, mert  úgy érzem a fizikai színház segít abban, hogy a rejtett utalásokat, a leírásban megbújó kijelentéseket is megmutassuk egy műben.

Mit tudsz mindebből átadni 3 órában, a workshopra jelentkezőknek?

Azt gondolom, ez egy kutatás lesz, ami a testi kommunikációról szól.  A résztvevőkkel a saját testük közléseit vizsgáljuk majd és azokon fogunk dolgozni. Ez egy veszélytelen felfedezés, ahol 3 órán keresztül arra koncentrálunk, hogy mi is az a fizikalitás és hogyan lehetséges magunkat és másokat segíteni abban, hogy a kommunikáció új formáit keressük.

Mik a terveid? Merre tovább?

Az egyik legcsodálatosabb a fizikai színházban az, hogy nemzetközi. Egy különálló nyelv. Ebben az évben sokat voltam külföldön, főleg Angliában. Érdekel a kinti színházi világ és próbálok kapcsolatokat kialakítani alkotókkal. Több workshopon vettem már részt és szerencsére már tarthattam is egy-egy műhelymunkát. Egyetem után megpróbálok majd ott elhelyezkedni.

A workshop-sorozatról és a Henrik által vezetett első alkalomról itt olvashattok részletesebben:

> > >

A színház velünk született képességünk és emberi jogunk – Interjú Sereglei Andrással és Somorjai Mártonnal

2020. januárjában ismét Állampolgári Színház programot indít a Káva! Olyan 18 év feletti érdeklődők jelentkezését várjuk, akik szeretnék élményeiken és gondolataikon keresztül feldolgozni a KLÍMATEHETETLENSÉG témáját. A három hónapos próbafolyamat során a résztvevők saját történeteiből közösségi színházi előadás születik, melyet április végén mutatunk be.

Sereglei Andrást és Somorjai Mártont, a Káva színész-drámatanárait, az Állampolgári Színház vezetőit kérdeztük a részletekről.

Tavaly a veletek készített interjú utolsó kérdés az volt, hogy lesz-e folytatása a programnak. Most itt vagyunk, és nemsokára kezdődik az Állampolgári színház második évada.

Mit tanultál az előző évben az állampolgároktól?

S. A. Sokféle területről érkeztek emberek az előző csoportban, így sokat tanultam a banki munkáról, az óvodapedagógiáról, a mezőgazdaságról, az egyetemekről, a szervezésről és a televíziós újságírásról. És persze a lakhatásról, mint élethelyzetről, amely a legutóbbi témánk, hívószavunk volt a színházi munkában.

S. M. Számomra a tapasztalat és tanulság az volt, hogy ha van egy téma, egy forma, egy hely, amely minden résztvevőt valamilyen úton, módon ide hozott, akkor ott tényleg valami csoda és leírhatatlan dolog fog történni, amelyben nagyon örülök, hogy én is részt vehettem.

Miért fontos számodra az Állampolgári színház?

S. A. Én úgy gondolom, hogy a színház velünk született képességünk és emberi jogunk. Mindenki képes rá, mint gyerekkorunkban, amikor szerepeket játszottunk el egymásnak, egymással. Ez egy olyan eszköz, amely egyszerre szórakoztat, elgondolkoztat és a véleményünk kifejezőeszköze is.

S. M. Szerintem mindenkinek alanyi jogon jár, hogy betölthesse állampolgári szerepét az életében, viszont csak akkor válhatunk azzá, ha társadalmi lényként működünk, és a saját életünkön túl is tudunk tekinteni. Ehhez az Állampolgári Színház eddigi tapasztalatim alapján egy kivételes lehetőség, ahol figyelve hallgatjuk a másikat, elfogadjuk, hogy vannak közös ügyeink és nyitottak vagyunk a közös alkotásra.

Változott-e, és ha igen miben az Állampolgári színház célja a tavalyihoz képest?

S. A. A téma, hívószó igen, de az az alapvetés, hogy mint állampolgárok közösen gondolkodunk és elmondjuk a véleményünket a színház eszközeit használva egy mindannyiunkat érintő témában, itt Magyarországon, az ugyanaz, mint tavaly.

S. M. Véleményem szerint a végső cél nem változott, hiszen színház az egész világ, és állampolgár benne minden férfi és nő. Azaz továbbra is várunk mindenkit, hogy egy hívószó (klímatehetetlenség) mentén először egy belső, majd két alkalomra külső fórumot biztosítsunk az élményeinknek, tapasztalatainknak, történeteinknek.

2019-ben az év szava díját a klímavészhelyzet kapta, a téma aktualitása nem kérdés, mégis fontos, hogy miért éppen ezt a témát választottátok?

S. A. Mert ezen a problémán keresztül jól tetten érhető az a társadalmi diskurzus vagy diskurzus hiánya, amely jól jellemzi a világunkat. Az állampolgárok között, családban, munkahelyen, baráti társaságban beszélnek, vagy nem beszélnek róla mindegy is, de a fejekben ott van.

S. M. Engem is foglalkoztat a probléma és az a rengeteg kérdés, ami fölmerül a téma kapcsán. Hogy mi az egyén és mi a társadalom felelőssége? Milyen áldozatokat kíván a Föld megmentése? Fenntartható faj az ember? Mik a jellemzői a Homo Naturalis (Fenntartható Ember) fajnak? Ki mond(hat)ja meg nekünk / kinek hihetünk azzal kapcsolatban, mit kell tennünk, hogy túléljük a klímakatasztrófát? Vagy megérett az ember a pusztulásra? Képesek vagyunk több generációval előre tervezni, és értük a saját jólétünk kárára áldozatokat hozni? Elvész-e a művészet spontaneitása egy fenntartható világ racionális praktikumában? Ha már úgyis elkéstünk a túlélésért folytatott versenyfutásban, miért ne élvezzük ki az utolsó szép évszázadot, évtizedeket, éveket? – Ez itt csak pár kérdés a klímatehetetlenséggel kapcsolatban. Izgatottan várom, hogy mit gondolnak ezekről a résztvevők.

Az előző éves tapasztalataitok alapján, mit kaphat ettől a programtól, aki jelentkezik?

S. A. Itt csak a résztvevők visszajelzéseit tudom idézni. Kaptak egy közösséget, háromórányi biztonságot, figyelmet, lehetőséget, hogy játszanak, hogy magukra figyeljenek. Önbizalmat, hogy magabiztosabban álljanak ki magukért. Megtapasztalhatták, hogy mindenki véleménye ugyanolyan fontos, és semmi baj nincs akkor, ha különbözőek a nézőpontok, hiszen sokfélék vagyunk, de ez egy percig sem akadályoz meg minket a közös alkotásban. Valaki pedig az új otthona keresésének fontos szempontjait találta meg a közös gondolkodás során.

S. M. Talán a legkonkrétabb választ úgy adhatom, ha visszagondolok a tavalyi első találkozásunkra a játszókkal, hogy ki miért jelentkezett az Állampolgári Színházra. A résztvevők lehetőséget adtak önmaguknak az útkeresésre és saját határaik feszegetésére, esélyt adtak önmaguknak, hogy újra merjenek szabadon játszani. Időt kaptak önmaguktól önmaguknak arra, hogy kilépjenek a munka és a hétköznapi teendők világából.

További részletekért és jelentkezésért katints a gombra:

> > >

Visszanéző – 2019

Milyen év volt a Káva számára 2019?

Nehéz minden évvégi összegzés, mert a mi “ritmusunk” évadokhoz és nem évekhez kötődik. Vagyis ez az évad szinte még csak most kezdődött, és máris kellene valamit mondani az évről, aminek az első fele még egy másik évadhoz tartozott. Vagyis végtelen messzeségben van már…

Az elmúlt évben nem csak az aktuális, mindenki számára ismert társadalmi – politikai – szakmapolitikai helyzet hatott ránk, hanem egy újabb belső átrendeződést is el kellett indítanunk, hisz kommunikációs munkatársunk (Fanni) már babázik, az ő helyére érkező fiatal munka-társunkat (Julcsit) – teljesen értehető módon – az egyetem “elrabolta”, és gazdasági vezetőnk (Zsófi) is babát vár. És elkezdtük a felkészülést a két új színész-drámatanár kolléga (Anna, Gergő) fogadására is.

És akkor itt egy messze nem teljes összegzés, ami azért arra jó, hogy képet kapjatok arról, mi minden történt velünk az elmúlt 12 hónapban.

Merre jártunk, hol tartottunk előadást vagy foglalkozást? – Jászárokszállás, Zalakaros, Nagykanizsa, Budaörs, Cegléd,Vecsés, Kiskunhalas, Dabas, Ráckeve, Nagykáta, Nyíregyháza, Debrecen, Nagykőrös, Pomáz, Tatabánya, Dunakeszi, Isaszeg, Halászetelek, Gödöllő,  Salgótarján, Hódmezővásárhely, Mindszent, Szegvár, Sopron, Göd, Celldömölk, Jánoshalma, Kisszállás, Kelebia, Győr, Makó, Sárbogárd. Ezen kívül nemzetközi projektjeink keretében voltunk vendégjátékon, tanulmányúton vagy workshopon Ingolstadtban, Frankfurtban, Kolozsváron, Regensburgban, Hildesheimben,  Reichenowban, Reykjavikban, Berlinben, Malerarguesben, Kassán, Beregszászon, Rotterdamban. Budapesten belül ezeken a helyeken fordultunk meg a legtöbbször: MU Színház, stúdió (Káva Műhely), Bethlen Téri Színház, Trafó Kortárs Művészetek Háza, Örkény Színház stúdiója, TEMI Fővárosi Művelődési Háza, Nemzeti Táncszínház.

Gyerekeknek és fiataloknak játszottunk 172 alkalommal komplex színház nevelési előadást (résztvevő színházi előadást), felnőttekkel 32 alkalommal találkoztunk. Neringa nevű diákszínjátszó csoportunk tartott 36 alkalommal próbát, foglalkozást.  Drámaórát, drámafoglalkozást, gyakorlatsort 117 alkalommal tartottunk, így az éves összes játékunk száma: 357.

Kilenc (!) bemutatónk volt 2019-ben: Kopogtatás (ARS ea. NOÉ projektünkön belül), Elveszve (ARS ea. NOÉ projektünkön belül), Kőbe vésve (ARS ea. NOÉ projektünkön belül), Boszorkányüldözés (ARS ea. NOÉ projektünkön belül), Legalább nulláról kezdeni (fórumszínházi előadás Nyíregyházán), Házam hazám (Állampolgári Színház projektünkön belül felnőtt közösségi színházi ea.), Sorsjegy (ARS ea. középiskolásoknak), Méretre vágva (ARS ea., koprodukcióban a győri RÉV Színházzal), Ma már nem mész sehova (felnőtt ea. a Kassai Thália Színházzal együttműködve).

Írtunk és beadtunk (vagy beadtak a közreműködésünkkel) összesen 30 db. pályázati anyagot. Ebből 9 nem nyert, 2 még függőben van, a többi nyert.

Voltak nálunk többször is külföldi csoportok (jellemzően egyetemekről, ahol színházi és/vagy drámás, esetleg szociológiai képzés folyik) a munkánkat megnézni, szerveztünk két drámás tábort és egy drámás nyílt kurzust (Chris Cooper, angol szakember meghívásával).

Nagyobb, egy évnél hosszabb távú projektjeink is folytatódtak (vagy épp elkezdődtek): második évébe lépett Hódmezővásárhelyen és környékén megvalósított, 12 intézményt érintő NOÉ elnevezésű projektünk, valamint ősszel elindult MAGELLÁN elnevezésű, szintén 12 intézményt érintő, hároméves budapesti és Budapest környéki projektünk. Véget ért a Nemzeti Bűnmegelőzési Tanács  támogatásával megvalósult JUVENTAS I. néven futó programunk és elindult a JUVENTAS II. projekt. (Sőt, még decemberben kiderült, hogy 2020 második felében elindulhat a JUVENTAS III. projekt is.) Több nemzetközi programban is partnerek voltunk (ATIPIA, PARTICIPATE IN YOUR LIFE). Ez utóbbiak nemzetközi stratégiánkba illeszkedő projektek, európai intézmények és civil szervezetek kapcsolatrendszerének, hálózatának építéséről szólnak, melyek a különleges színházi formákat vagy az interaktivitást helyezik a középpontba.

Szeptemberben másodszor vállalkoztunk egy nagyon izgalmas dologra: újabb 14 követet kértünk fel, hogy képviseljenek bennünket az ÚjNapÚjRemények projektben, és vigyék a Káva hírét minél messzebbre. Követeink mindössze 4 hét leforgása alatt több mint 300 támogatóhoz jutottak el, és összesen több mint 1,3 millió Forintot gyűjtöttek össze. Ebből az összegből támogattuk az évad első felében a Káva résztvevő színházi előadásait, amelyekből szeptember óta 80 volt. Ezeken az előadásokon összesen sok-sok fiatal vehetett részt, akik így megtapasztalhatták a közös gondolkodás élményét. Reméljük, ezzel hozzájárulunk, hogy tudatosabb, magukért és egymásért felelős állampolgárokká váljanak! Ezúton is köszönjük mindezt követeinknek, akik elképesztő lelkesedésükkel és kreativitásukkal a gondolkodó fiatalokért kampányoltak, és minden támogatónknak, hogy nekünk is új lendületet adtak ügyünkhöz!

2019-ben folytatódott önkéntes programunk is, amire korábban közel 100-an jelentkeztek. Nélkülük már nagyon nehezen képzeljük el működésünket, nagyon sok területen segítenek nekünk azok a fiatalok, akik szabadidejük és energiájuk-tudásuk egy részét nekünk ajándékozzák.

Talpuk alatt című előadásunkat beválogatták a DESZKA Fesztivál programjába és Berlinbe is eljutottunk az Augenblick Mal! nevű nemzetközi ifjúsági színházi fesztiválra Peer Gynt előadásunkkal.

Nagyjából ennyi volt az adatok szintjén a 22. és 23. évadunk egy-egy fele, vagyis 2019. Jöhet a következő kanyar.

 

 

 

 

 


 

Miért nem szavazhatnak a nyulak? – A Chris Cooper workshop margójára

Ha az ember drámával kezd el foglalkozni hamar beleütközik a jó kérdés, a jól kérdezni tudás ismérveibe.  Mondhatnánk, hogy alap. De pont itt rontjuk el. Mert minden alapra rá kell kérdezni időnként.

A Chris Cooperrel töltött két nap is alapokról szólt, arról az Angliában sokkal inkább megszokott módszerről, amikor a tanár szerepbe lép. Amikor elővesz egy történetet, ami drámává lesz azáltal, ahogyan belülről reflektálva elemzi egy csoporttal. Amikor úgy dönt, hogy az adott órán üzenet, vagy tudnivaló átadása helyett gondolkodni tanít inkább.

 

Például emberi jeleken gondolkodni. A workshop alatt mi leginkább jelek adásával és olvasásával foglalkoztunk. Persze az életben is folyamatosan ezt tesszük, ha valakit látunk, tettei számunkra jelekké válnak. Azonban ahogy Chris mondja – az életben a cselekvés dominálja a jelentést, míg a színházban ugyanez fordítva igaz. Ráadásul a színházban le tudjuk lassítani, vagy akár megállíthatjuk a világot, és meg tudjuk figyelni a jeleket. Különösen érdekes ez egy olyan szerepbelépéskor, ahol a jelek ajtókat nyitnak, és teret hagynak a jelentésteremtésnek.

Chris is ilyen jeleket hagyott nekünk példa-folyamatdrámájában, és minket is arra biztatott, hogy alkossunk ilyeneket. Azt mondta nem baj, ha ugyanazt a szereplőt egyik résztvevő meg akarja ölni, míg a másik ölelni, hiszen más tapasztalataink vannak hasonló helyzetekről, és a drámának alkalmasnak kell lennie arra, hogy mindenki tesztelhesse a saját értékrendjét. Megnyugtatott azzal kapcsolatban is, hogy nem kell színészkedni a szerepbelépések alkalmával:

“nem karaktert játszom, nem használom az egész jelrendszert, hanem fókuszálok egy nézőpontra, attitűdre, értékrendre, és ezt prezentálom, hogy olvassátok és értelmezzétek”.

A jelek értelmezésének, azaz a jelentésnek a különböző szintjeiről is szó esett a workshopon. Ennek az öt szintnek az elemzése nem csak érdekes kísérletnek bizonyult, de hasznosságát is megérezhettük, mikor Chris azt mutatta meg, hogyan változtatható egy a drámán belüli kérdésre adott válasz a jelentési szinteknek megfelelően, és hogyan lehet ezáltal a résztvevő csoportok igényeinek megfelelően formálni egyes beszélgetéseket.

Mert a szerepbe lépés lehetőséget ad arra is, hogy a gyerekek kezdeményezzenek beszélgetéseket, és tegyenek fel olyan izgalmas kérdéseket, melyek csak akkor születhetnek meg bennük, ha a sok életbeli tiltás után végre felhatalmazást kapnak a gátlástalan bámulásra, utána pedig valaki őszintén, a szemükbe nézve megkérdezi őket, hogy mit láttak, mit olvastak le, és hogyan értelmezik azt.

Tehát mi is, ott a Kávában, bámuljuk Chris Coopert. Bámuljuk Minótauroszként, királyként, drámatanárként, workshop vezetőként és emberként. Ő pedig engedi, hogy kérdezzünk. Válaszai közben pedig egyre inkább kirajzolódik, hogy egy workshop haszna nem csak a konkrét megszerzett tudás, hanem az is, hogy megfigyelhetünk egy embert munkája közben. Köszönjük, hogy bámulhattunk!

Török Tímea

Életöröm 60-on túl (is) – Finding the joy of mature life

A Káva Kulturális Műhely képviseletében szerencsém volt részt venni az ATIPIA nemzetközi projektzáró programján, 2019 szeptemberében Kolozsváron. Korábban már a német és az angol partnereknél eltöltött programokon is dolgoztam, így a koncepció felépítése már nem volt új számomra. 

A projektzáró etapban 60 év fölötti csoporttal folyt a munka, két csapatra bontva. A workshopokat a partnerekkel együtt terveztük meg, és bonyolítottuk le, amely kb. 6 vezetőt jelentett egy csoportra, tehát nagyfokú együttműködési és rugalmassági képességet feltételezett a részünkről is. Nem volt gyors és könnyű 6 emberrel folyamatosan egyeztetni, főleg úgy, hogy egy részükkel még sosem dolgoztam együtt. Ebben a helyzetben óvatosabb az ember és előzékenyebb is, ez lassíthatja a munkafolyamatot, amely amúgy sem túl hosszú, hiszen 6 napról beszélünk. Ennek ellenére örömmel nyugtáztam, hogy kifejezetten hatékonyan tudtunk együttműködni, pedig életkorban és tapasztalatban is különböztünk.

A Shoshin Egyesület biztosította a helyszíni hátterünket, így a próbatermeket is. Csodálatos volt a Szamos partján csipkebogyóbokrokkal díszített kerttel körülölelt régi Zsinagógában dolgozni. Ez külön hangulatossá tette a munkánkat. Résztvevőink nyitott, aktív és izgalmas életet élő nyugdíjasok voltak, akik személyiségükkel, odaadásukkal és empátiájukkal igazi példák voltak a fiatalabb korosztály számára is.

Ki-ki más motivációval érkezett, de néhány közös motívumot mindenkinél fel tudtunk fedezni: a magányt, az új utak keresését, az életigenlést és az életörömöt. Tapasztalhattuk, hogy a közhely igaz: az életkor tényleg csak egy szám.

Az ember annyi idős amennyinek érzi magát. Bár a test fárad, lassabb és jobban kell rá vigyázni, résztvevőink lelke nem öregedett, hanem fiatal maradt. Tapasztalt, árnyalt, fiatal lelkek, amelyek hajtották a testet is új kihívások felé. Sem résztvevőink, sem pedig mi workshop vezetők nem éreztük, hogy az életkor különbsége bármilyen akadályt jelentett volna. Ez egy nagy tanulság volt számomra, mert bár családi vonatkozásban éltek idősek a közvetlen környezetemben, ez a fajta energia, aktivitás és lelkesség példátlan élmény volt. Volt köztük, aki megélte a háborút; aki egyedüli nő volt egy barlangász csapatban; volt, aki  felépült szenvedélybetegségéből; édesanya, aki a gyermekei kirepülése után, most újra felfedezi a szabad életet; és volt, aki laborban dolgozó gyógyszerészként dolgozott.

A művészeti munkák során, ha szerencsések vagyunk, egy egészen más módon tudjuk megismerni egymást, mint bármilyen más közegben. Hiszen az idegrendszerünkkel, tapasztalatainkkal, testünkkel, pszichénkkel és érzelmeinkkel dolgozunk együtt. Természetesen ehhez szorosan kapcsolódik a munka módszertana is. Ebben a projektben kifejezetten szerencsések voltunk. Mozgásterápiás és hangkutató, hangimprovizációs gyakorlatokkal foglalkoztunk, amik erősen hatnak a testi és érzelmi emlékezetre. A munka során mindenki megnyílt egy idő után, és ezáltal igazi kapcsolódások tudtak születni. Még én is megfogalmaztam néhány dolgot a saját szüleimmel és családi kötődéseimmel kapcsolatban, amelyhez ez a tapasztalat segített hozzá. Sok munkán kívüli kötetlen beszélgetésünk volt, és klassz érzés volt történeteket hallgatni igazán gazdag és fordulatokkal teli életekről, amelyekben sok örömteli és nehéz pillanat is volt. Azt hiszem, hogy résztvevőink is gazdagodtak ezután az élmény után, és remélhetőleg minél több ilyen kezdeményezés jön létre majd a jövőben, mert igény és szükség van rá.

Én még nem dolgoztam ezzel a korosztállyal korábban, de maradandó élmény volt. Eemélem, hogy lesz még hasonlóban részem. Külön köszönöm a Shoshin Egyesület áldozatos munkáját és Teresa Brayshaw kiváló ötletét és tapasztalatait.

 

Takácsy Réka

Múltjelenjövő

 

A kolozsvári volt a harmadik Atipia projekt, amelyen részt vettem. Reichenow, Leeds és Kolozsvár. Rechenowban és Kolozsváron a Káva színház delegáltjaként még Leedsben függetlenként voltam jelen. A kolozsvári azért volt különleges, mert a Shoshin színházi  egyesület vezette kurzus most nem egy továbbképző workshop volt, mint Reichenowban a Roy Hart módszer alapján lévő workshop vagy Leedsben a Feldenkrais metódus gyakorlása. Előbbi a hangokra való gyakorlatokra fókuszált, még utóbbi a mozgás minimalizásával, a test-tudat fejlesztésével, a mozgás általi fejlődéssel dolgozik. Számomra, mint a Színház- és Filmművészeti Egyetem ötödéves színházi rendező- fizikai színházi koreográfus szakos hallgatója az utóbbi közelebb állt, a kíváncsiságomhoz. De Kolozsvár teljesen más volt.

Hét 60 év feletti színházi múlttal nem rendelkező résztvevővel volt egy hetünk, hogy alkossunk valamit közösen. Köllő Csongor a Shoshin színházi egyesület alapítótagja 2 csoportot csinált az Atipia résztvevőiből. Én Teresa Brayshaw és Carol Mendelshon vezette csapathoz kerültem. Teresa a leedsi egyetem oktatója, Carol pedig a franciaországi Roy Hart színház tagja. Izgalmas volt, ahogy a csapatunkban együtt dolgozott a két féle módszer, de ezenkívül, lehetőséget kaptam én is, hogy egy 3 alkalmas session keretében vezethessek egy folyamatot a résztvevőkkel. A résztvevőkkel dolgozni csodálatos volt. Rengeteg odaadással dobták bele magukat minden helyzetbe.

Amikor mellettük voltam eltűnt a korkülönbség, és csak emberek találkoztak, talán az egyetlen különbség, hogy a résztvevők több tapasztalattal és megfontoltsággal rendelkeztek, de emellett ragyogott bennük a kíváncsiság és a játékra való vágy is.

Minden nap közös bemelegítéssel kezdtünk, ez azért volt nagyon jó, mert itt mindenki együtt volt, és nem voltunk két részre bontva. A bemelegítés után három óránk volt dolgozni a résztvevőkkel, ezután közös ebéd, ahol beszélgetések alakultak az életről, szerelemről, csalódásról, múltról, jelenről és jövőről. Sokszor jöttek oda hozzám, olyan kéréssel, hogy legyek szíves fordítani, mert szeretne valamit mondani, csak nem beszél angolul. Kifejezetten szerettem ezeket a beszélgetéseket. Egyszerre voltam a nyelv akadályának leküzdésére szolgáló társ és beszélgető partner. Az ebéd után a csoport az idős résztvevők nélkül megtervezte a következő nap vázlatát, illetve visszajelzéseket adtunk egymásnak az aznap tapasztaltakról, illetve az észrevételeinkről. Ezután a nap lezárásaként közös vacsorával töltöttük az estét. 

Az utolsó napra összeállt két darab körülbelül 20 perces performance volt, ahol együtt játszottunk a színpadon. A hét végére a nagyszüleim képe egyre erősebben világított bennem. Bűntudatot éreztem, hogy miért nem töltök velük több időt, és a vágyat, hogy meghallgassam őket úgy igazán, mint ahogy hallgattam az embereket itt Kolozsváron. Nagyon hálás vagyok a Kávának, hogy delegáltak engem ebbe a projektbe. Rengeteget tanultam a hangomról, a testemről, de legfőképp magamról. Rengeteg új baráti kapcsolat szövődött, amiknek kíváncsian várom a jövőjét. Mert igen is van jövő, nekem ezt tanította ez a hét ember ezen a héten.

Nagy Henrik

Kő és virág történetek

 

Rotterdam blog II.

A Formaat társulat munkáját az alapító Luc Obdebeck és Thamar Kemperman drámatanár mutatták be nekünk. Thamar Kemperman eredetileg színésznek tanult, akiben egyre inkább megfogalmazódott a gondolat, hogy nem az élet valódi küzdelmeivel foglalkozik. A felszín kapargatása helyett komolyabb indokot akart keresni a színház készítéséhez, ezért Nicaraguába ment, ahol megismerkedhetett az Elnyomottak Színházával, és megtalálta azt a módszert, amit sokáig keresett.

A bloemhof-i nyugdíjasokból álló csoporttal játszottunk először, ahol Thamar tartotta a foglalkozást. A társulat az összes foglalkozást közös étkezéssel kezdi, mert egyrészt Luck véleménye szerint: „üres hassal nem lehet gondolkodni se dolgozni,és  miért várhatnánk el, hogy valami kijöjjön belőlük, ha semmi sem jut be nekik?”, másrészt pedig fontos szempontnak tartják az étkezések közösségteremtő erejét is.

Amikor beléptünk a nyugdíjasokhoz, még kívülállók voltunk, de ők hellyel kínáltak minket, és megosztották velünk a kenyeret és a sajtot. Így a foglalkozás elejére létrejött egy mindenki számára biztonságos légkör, és kezdéskor úgy álltunk egy körben közösen, mint ugyanazon közösség tagjai. A téma az individualizált társadalom volt. Miért vagyunk egyedül? Miért érezzük magunkat magányosnak akkor is, ha a valóságban rengeteg ember vesz minket körül? Ezekhez a kérdésekhez gyűjtöttünk kulcsfogalmakat és történeteket, amelyeket állóképekben és rövid jelenetekben mutattunk be egymásnak. Közösen fogalmaztuk meg, hogy annak ellenére, hogy egymástól távol élünk, a globalizációban ugyanazok a problémáink. Az individualizált társadalomhoz kapcsolódó fogalmaink a pénz, a hatalom és az időnyomás voltak. Ez a három tényező életünkben szorosan összefügg. A hatalom függ a vagyontól, az idő értékét pedig pénzben mérik. Ekkor merült fel a kérdés, hogy a “kisemberek”  szerezhetnek-e egyáltalán hatalmat. Erre a válasz az volt, hogy ez csak akkor lehetséges, ha a “kisemberek” összefognak, és az elnyomás ellen közösségként lépnek fel. Végül megkérdezte tőlünk Thamar, ismerünk-e olyan embert, akinek hatalma van és azt jóra fordítja. Először mindenki nemmel válaszolt, és már már kezdtünk afelé hajlani, hogy a hatalom minden embert gonosszá tesz, amikor Greta Thunberg nevét kiáltottam be a társaságnak mentőövként.

Végül a vizsgált témához kapcsolódóan egy jó és egy rossz történetet hallgathattunk meg egy szereplőtől, amelyekből a pozitív a virág, a negatív a kő történet volt Thamar módszere alapján. Ezek indítják el a közös gondolkodást a féléves munkájukat lezáró előadásuk elején a nézőkkel. A virág és kő történetekből, minden alkalommal egy ember készül fel, amelyet ő a csoportnak felolvas. Ezek a történetek valóban nagyon személyes és mély élmények voltak, a csoporton belüli intimitást jól kifejezték számomra.

Ahogy az utcára kiléptem és felültem a biciklire, jól esett kiszellőztetni a fejem az elmúlt órák súlyos történeteiből. Nem tudtam ugyanakkor elfelejteni az együttgondolkodás és az egymásnak nyújtott figyelem élményét. Ez a kettősség kísért hazáig, a felszabadultság érzése a kerékpáron, és a gondolat, hogy milyen nagy szükségük van hétről hétre ezeknek az embereknek a találkozásokra, ahol meghallgatják őket, és ők is figyelhetnek embertársaikra. 

A közös étkezések következő fokozata közös ebédünk volt Luc csoportjával a társulat épülete előtti asztalon az utcán, miközben a járókelők derűsen jó étvágyat kívántak nekünk. A csoport papír nélküli tagjairól (undocumented peoples) Luc mesélte el nekünk, hogy honnan jöttek, és milyen életútjuk volt eddig. Ezek a történetek voltak számomra a legmaradandóbbak az úton.

Megrázó erővel hatott rám, amikor egyikük az ajtón belépve ott állt előttem mosolyogva, életvidáman és játékra készen. Ott állt a hús-vér túlélés és élni akarás egy személyben.

A Formaat társulat azzal, hogy az illegalitásban élők csoportjával is foglalkozik, mindennap a fennmaradását kockáztatja, hiszen nem lenne szabad őket ezzel támogatniuk. Luc úgy nyilatkozott, hogy azt sem bánná, ha ez kiderülne, mert legalább a sajtóban figyelmet kapna végre a probléma, a társadalom rájuk vonatkozó igazságtalan működése.

A papírnélküliek témáikat az árnyékszínház módszerével viszik a színpadra. A módszer számukra biztonságot ad, hiszen az előadásban csak az általuk megformált szereplőket láthatjuk, a valódi személyeket nem. Amikor a játékba mi is beszálltunk, rájöttem, hogy ez sokkal nehezebb, mint ahogy gondoltam. Sem a hangunkat, sem a mimikánkat nem használhattuk a karakterekhez, csak homogén sötét alakunk volt a vásznon, amelyet a fény határolt. Teljesen más gondolkodásra volt szükségem önmagam kifejezéséhez. Elsőként csak a fényforrás és a vászon között ismerkedtünk az árnyékunkkal, majd különböző köszönési formákat próbáltunk ki. Nagyon erősen kellett figyelnem a másikra, hiszen itt síkban jelentünk meg a nézők számára, és könnyen kitakarhattam a másikat.

Ha lehetőségem lenne, bármikor visszamennék a Formathoz, hogy tanulhassak még tőlük, és elsajátíthassam, hogyan lehet ilyen komoly változásokat elérni a társadalom kis közösségeiben. Várom leveleiteket, ha kedvetek támadt Rotterdamot felfedezni, és szükségetek van egy jó idegenvezetőre vagy pár jó ötletre, hogy hova érdemes elmenni.

Szeretném figyelmetekbe ajánlani az alábbi  programot 2020 március végén Rotterdamban, ahol az ICAF (INTERNATIONAL COMMUNITY ARTS FESTIVAL http://www.icafrotterdam.com/icaf-2020), fesztiválon a Formaat is részt fog  venni. Útravalónak pedig egy kis sajtos kenyeret ajánlok, az utcán fogyasztva a napsütésben.

 

És mivel Rotterdamban a biciklizés hihetetlen élmény volt, ezért most a bicikli utakhoz szóló szerelmi vallomásom következik:

Ó te végtelen és széles bicikli út.

Nélküled az életem üres mint a kút.

Szegélyeiddel vigyázol rám,

Te maga vagy a biztonság.

Elviszel bárhova, az utak ura vagy.

Számodra nincs lehetetlen,

Ha kell folyó alá vezetsz,

És lifted visz a felszínre.

Köszönöm, hogy vagy.

Herter Julcsi

HOLNAPELŐTT

 

2019 májusában Rotterdamban jártam mint önkéntes a Káva Kulturális Műhely tavaszi Erasmus+ tanulmányi kirándulásán. Utunk célja a Formaat társulat munkájának és működésének megismerése volt. 

 

Európán belüli elhelyezkedésének köszönhetően Rotterdam szó szerint kapcsolódik a világ többi részéhez. A városban több mint 200 náció él egymás mellett és együtt, akik újra otthon érezhetik magukat a világban. Van, aki itt született és vannak, akik itt építik jövőjüket, és ugyanakkor vannak, akiket az életben maradásért való küzdelem hozott ide. Ez a sokszínűség tükröződik a lakosságon és jelenik meg a lehetőségekben, ebből táplálkozik Rotterdam gazdag szubkultúrája. Ezt a sokszínű kultúrát élhetjük meg a helyi művészeteken keresztül, és ezt tapasztalhatjuk a rotterdamiak étkezési kultúrájában is – a hollandok azt mondják „mi a kenyér és a sajt országa vagyunk, a többit más kultúráktól tanultuk”. A városkép, az éjszaki élet, a klubokból kiszűrődő zenék mind egy másik országba visznek képzeletben, amit egyszerre látni és hallani csak Rotterdam egyedülálló hangulatában lehet.

A társadalmi problémák itt is a mindennapok része a városvezetés és a polgárok számára egyaránt. Vendéglátóink szerint a hollandok is jók a problémák takargatásában. Az itt élő gyermekek közül minden ötödik gyermek számára kérdés, hogy aznap kap-e reggelit. 15.000 ember él itt papír nélkül, akik az utcán bár szembe jönnek velünk, de mindezt nem vesszük észre rajtuk. Ők azok, akiknek otthonuk élhetetlenné vált és semmijük sem maradt. Ha vissza is akarnak jutni hazájukba, ezt nem tehetik meg, mert nem fogadja őket vissza anyaországuk. Életüket a rendszeren kívül, illegalitásban élik le. Rotterdam társadalmának legnagyobb problémái a szegénység, a diszkrimináció és a populizmus. Mit tehet egy ilyen környezetben egy független színházi szervezet? Először is cselekedhet, és mindkét oldalnak segíthet a problémák megértésében és megoldásában.

Milyen kapcsolatban van a színház a politikával és a művészettel, ha társadalmi felelősséget vállal?

Luc Opdebeeck-el, a Formaat társulat alapítójával ezekhez hasonló témákról beszélgettünk első találkozásunk alkalmával. Luc Opdebeeck majdnem 30 éve találkozott először részvételi drámával. Ebben az időben a város coffee-shop-jaiban dolgozott, ahol marokkói fiatalokat tanított és segítette őket a mindennapjaikban. Nehezen tudta aktivizálni ezeket a fiatalokat. Komoly fordulatot hozott munkájában, amikor az egyik fiatallal elment egy előadásra az egyik kerületbe, amely a rasszizmusról szólt. Ez az előadás jelenítette meg azokat a problémákat, amelyekkel a fiatalok nap mint nap küzdöttek a környezetében. Az élmény azért volt különleges, mert az eddig látott színházi előadások nem jelentettek sokat számára, nem is foglalkoztatta ez a világ. A pedagógiai eszközök sokkal közelebb álltak hozzá. Nem sokkal később Augusto Boal, az Elnyomottak Színházának megalkotójának (Theatre of the Oppressed röviden: TO) svájci workshopján is részt vett. Ez volt életében az a pillanat, amikor megfogalmazódott benne, hogy mi az, amit életében csinálni szeretne.

Augusto Boal Braziliában született színházi szakember, aki 1960-as években határozta meg az Elnyomottak színházának módszertani és elméleti kereteit. Ennek etikai alapja Paolo Freire pedagógiai tanítása, akinek a nevéhez a kritikai pedagógia kiindulópontja fűződik. A TO célja a társadalmi hierarchiákban megjelenő viszonyok megjelenítése az elnyomottak és az elnyomók között a polgárok számára. Ezenkívül lehetőséget kíván adni az elnyomottaknak, hogy felismerjék az elnyomást és annak okait, és létre tudják hozni azok megszüntetésének lehetőségeit a színház eszközeivel.

„Megtapasztaljuk környezetünkben a hatalmi viszonyokat és feltárjuk saját társadalmi helyzetünket. Itt indul minden változás: ki vagyok én? Mit tehetek? Ebben a személyes átalakulásban a nézőből a színész-aktivistává válik: ahelyett, hogy fogyasztó lenne, az átmenet gyártójává válik, amelyen dolgozik.”

– mondta beszélgetésünkön Luc. Véleménye szerint, amit ők csinálnak az inkább politikai színház, mint művészet. Ezt az is mutatja, hogy a város kulturális programjában nem szerepelnek, mert a színházat mint eszközt használják, és ez nem felel meg a művészeti ág felfogásának. Ő azt tartja feladatának, hogy bekapcsolódjon a közösségekbe, és részt vegyen az életükben.

„A kapcsolatot ember és ember között, valamint az emberek és az intézmények közötti kapcsolatot gyakran a közös nyelv hiánya jellemzi. A részvételi dráma, amelyben a közönség színésszé válik, áthidalhatja ezt a rést. Az érintettek problémákat osztanak meg a színpadon, amely olyan előadáshoz vezetnek, ami kifejezi a problémák bonyolultságát. Mit csinálnál? Mit tennél másként, mint egy másik résztvevő? Alternatív megoldásként mindenki vállalja a szerepét a játékban, és különféle cselekvési lehetőségeket fedez fel. Ez egy próba a holnap valóságához.” fogalmazott Luc.

A társulat célja hangot adni azoknak a polgároknak, akiket folyamatosan arra kényszerítenek, hogy a hierarchiában felettük állók monológjait hallgassák. Ezekkel a felszabadultabban élő polgárokkal jutottak el addig a kezdeményezéseik, hogy közösségi konyhát hozzanak létre, ahol a hét kontinensről származó nők megoszthatják egymással konyhaművészetüket és közösen valami különlegeset és egyedülállót alkotnak. Nem sokkal azután, hogy eljöttünk, egy divatbemutatót tartottak a Formaat székhelyén, ami ugyancsak egy alulról szerveződő kezdeményezés eredménye volt. Lehetőségük van a nyelvtanulásra is, ami segíti őket abban, hogy a társadalomba integrálódjanak, új kapcsolatokat építsenek ki, vagy akár tovább képezzék magukat. Ennek az értékteremtő folyamatnak a során segít a Formaat társulat a színház segítségével az igények feltérképezésében, és abban, hogy hangot ad nekik a vezetők szintjéig. Tehát politikai szintre juttatja el a megfogalmazottakat, és a kivitelezésben is jelen van.

A módszertan, amellyel feldolgoznak egy-egy társadalmi problémát fél évig tart és a végtelenségig újra és újrakezdhető. Luc nagyon részletesen elmagyarázta, hogyan is zajlik a folyamat, megpróbálom röviden összefoglalni:

„Csapatépítés játékokkal, mozgásos gyakorlatokkal, ahol a cél a biztonságos környezet megteremtése. És egyébként is, minden óra kezdődjön játékkal, mert játszani jó, és nem szabad elfelejteni, valamint a tanulni is játék. Ha ez sikerült, megosztjuk saját történeteinket, mi hozott ide minket, mik a problémáink, amivel foglalkoznánk a következő hónapokban. A következő lépésben ezeket a történeteket képszínház módszerrel jelenítjük meg. A vizuális megjelenítés segít jobban rálátni a történetek központi témájára és a bennük lévő konfliktusokra, amiket ezek után közösen elemzünk. Az elemzés után következik a témaválasztás. A téma meghatározása után a drámatanár megírja a fórumszínházat, aki maga fogja játszani a Jokert is. Ekkor van lehetőség a jelen valódi hibáit a jövőben ideálisra alakítani. A folyamat ekkor nyit kifelé, mert következik az előadás. Az előadást azoknak adjuk elő, akik az adott problémakörben érintettek. A drámatanár hívja meg őket, így vonódnak be, így válhatnak nézőből játszóvá.

Volt egy marokkói fiatalokból álló csoportunk, akikkel arról készítettünk előadást, hogy hogyan élik meg a fiatalok a rendőri negatív előítélet. Erre az előadásra rendőröket hívtunk meg, hogy a két oldal találkozhasson egymással, együtt játsszon és kialakulhasson a párbeszéd. Ezután újra bezárul a csoport és következik az értékelő fázis, amelynek négy allépése van:

O =objektív – írjanak szavakat a témával kapcsolatban, majd csoportosítsák azokat, végül keressék a kapcsolatokat a fogalmak között;

R= reflexió – mit gondolnak, írjanak mondatokat a szavakhoz, majd csoportosítsák ezeket újra;

I= interpretáció – hogyan fordítanák, értelmeznék magukban, mit jelentenek számukra a megfogalmazottak;

D= cselekedni (doing) – mi a következő lépés a valóságban?

A folyamat lezárásakor jönnek az új ötletek mivel lehetne foglalkozni, jönnek új emberek, születnek új tervek, de a tulajdon, amit a csoport létrehoz, az kizárólag a csoporté.”

Itt most veszek egy nagy levegőt, és a következő részben megosztom veletek milyen élmény volt részt venni egy ilyen munkafolyamatban. Milyen volt megismerkednem saját árnyékommal, és hogy milyen fontos szerepe van a sajtos kenyérnek a közös játékban.

Herter Julcsi

Táncház, bárányok, Hildesheim…

Április végén Bori Viktorral és Takács Gáborral az Erasmus+ programunk keretében lehetőségünk volt megismerni a Theaterpädagogisches Zentrum Hildesheim munkáját.

Látogatásunkkor kiderült, hogy országszerte több városban is működik ilyen centrum, ők ennek a nagy hálózatnak a tagjai.

Hannoverből negyed óra vonatozással megközelíthető Hildesheim egy gyönyörű kisváros, itt láttak minket vendégül a helyi TPZ munkatársai. Ők egy közhasznú egyesület,  egy független színház-, tánc-, zene- és médiapedagógusokból álló hálózat, akik rengeteg különböző projekten dolgoznak. Volt alkalmunk meglátogatni több helyszínt is a városban, ahol szoktak programokat szervezni, az egyik még most épül, a város egy kevésbé fejlett kerületében, ahol szintén a színházpedagógiai eszközökre támaszkodva próbálják majd összehozni a közösséget. Igyekeznek minél több korosztályt bevonni ezekbe a programokba, van például egy színjátszó csoportjuk, ahol a helyi nyugdíjasok és egyetemisták közösen hoznak létre előadásokat, de például nagy sikere van a szülinapi zsúrokra szervezet drámafoglalkozásoknak is.

Az én személyes kedvencem az a projekt, amelyet flash mob jelleggel a város egyik forgalmas részére kitelepülve valósítottak meg, itt 2-3 a városban élő menekült srác vitt téged végig az útlevél igénylés hosszas procedúráján. Természetesen mindezt néhány percbe sűrítve, zenével, jó hangulattal fűszerezve, de teret adva a beszélgetéseknek.

https://mapio.net/images-p/53666655.jpg

 

A Hildesheimban töltött utolsó esténken egy nagyon különleges helyre kaptunk vacsorameghívást vendéglátóinktól. A Trillke Gut  egy a város határában található gyönyörű épület, ahol több száz ember él együtt. A különböző épület szárnyak alkotnak egy-egy kisebb lakóközösséget, akik egymás között osztják be, a bevásárlást, takarítást és egyéb feladatokat, kicsit kollégium jellegű, kicsit valami nagyon más. A padlástérből megközelíthető tetőteraszon fogyaszthattuk el vacsoránkat, amit két a házban lakó menekült fiú készített. Az épület házigazdáink elmesélése alapján korábban tényleg kollégium volt, többen már akkor egyetemistaként is ott laktak. Az önkormányzat túl akart adni rajta, ám néhány kollégista addig harcolt az épületért, míg beleegyeztek, hogy nekik adják el, így jelenleg az épület az ott lakók közös tulajdonában van. Rengeteg közösségi és kulturális programnak ad teret, van színháztermük, különböző kisebb termeik, zenekari próbáknak, tánc- vagy egyéb mozgásos tevékenységnek, közös kert, bárányok és a földszinten egy kocsma is működik. Ottjártunkkor éppen táncház volt a kocsmában, a kertben tábortűz. Én személy szerint nem tudom elképzelni, hogy tudnék élni, gyereket nevelni ebben a rendszerben, de így egy estére nagyon jó élmény volt találkozni ezzel a világgal.

Petró Julianna fotója

 Másnap reggel vonatra szálltunk és Berlin felé vettük az irányt. Ide a nagymúltú GRIPS színház meghívására érkeztünk, és egy szexuális felvilágosítást segítő, a témát feldolgozó előadást nézhettünk meg. A GRIPSben csak egy délelőttöt töltöttünk, de az előadás után szerencsére azért volt alkalmunk egy kávé mellett beszélgetni a színházainkban folyó munkáról is.

Tartalmas napokat töltöttünk el Németországban, örülök, hogy megismerhettem a TPZ Hildesheim-t  és a GRIPS színházat.

Petró Julianna

 

Az utazás az Erasmus+ 2017-1-HU01-KA104-035500 számú Felnőttoktatási mobilitási program keretében valósult meg.